Magas-Tátra

Szlovákia és Lengyelország határán fekszik a Kárpátok vonulatának legmagasabb és leglátványosabb része, a Magas-Tátra. A Poprádi-medencébõl elõhegységek nélkül hirtelen felszökõ hegység 2300-2600 méteres csúcsai még nagyobb magasságokat sejtetnek. A fenyvesek, majd a törpefenyvesek ölelésébõl kitörõ vad sziklaormok a csorbákkal, a köztük lévõ U alakú völgyek, oldalvágások, mély benyomást tesznek a látogatóra. A Magas-Tátra páratlansága kicsiny területének is köszönhetõ, hiszen fõgerincének hossza mindössze 26,5 km, és a két határhágó légvonalban mért távolsága is csupán 17 km. E kis terület azonban magában hordozza a magashegységek szinte minden jellegzetességét. A Magas-Tátrát az 1974 m magas Lailove-hágó (Laliové sedlo) választja el nyugati szomszédjától a Liptói havasoktól (Zapadné Tatry), keleten pedig a 1835 m magas Kope-hágónál (Kopské sedlo) csatlakozik a rá merõleges fõgerincû Bélai-Tátrához (Belanské Tatry).
A Magas-Tátra legmagasabb csúcsait a Poprádi-medence (Poprádská Kotlina) felé elõugró mellékgerinceken találjuk, így a 2655 m magas Gerlahfalvi-csúcsot (Gerlachovsky stit) is, amely nem csak a Tátra, de a Kárpátok legmagasabb csúcsa is. A 2632 m magas Lomnic (Lomnicky stit) cukorsüveg alakja miatt, különösen déli irányból, jóval nagyobb magasságúnak tûnik. A Tengerszem-csúcs (Rysy) 2499 méterével a fõgerinc legmagasabb pontja, ahonnan tiszta idõben a Tátra legszebb kilátásában gyönyörködhetünk.
Kis területe ellenére két állam osztozik a Magas-Tátrán, Lengyelország és Szlovákia. A hegység déli oldalán, Szlovákiában húzódó Szabadság út mentén találhatók a híres tátraalji üdülõhelyek, Csorbató (Strbske Pleso), Ótátrafüred (Stary Smokovec), Tátralomnic (Tatranská Lomnica), míg az északi oldal jelentõsebb központjai Zakopane illetve a Halastavi-völgy (Dolina Rybiego potoku). Az e völgy felett emelkedõ Tengerszem-csúcsnál (Rysy) hagyja el az addig keletre tartó államhatár a fõgerincet, és északra fordulva folytatódik a Poduplaszki-völgyben (Bielovodská dolina).

A földtörténeti középkorban kialakult hegytömeg alapkõzete gránit és milonit. Éppen ennek köszönhetõ a hegység rendkívül összetett tagoltsága, hiszen a gránitnál jóval lazább, az erózióval szemben kevésbé ellenálló milonit övezetekben alakultak ki a völgybevágódások, hágók, szorosok, ugyanakkor a szilárd, kemény gránit alkotja a meredeken kiemelkedõ fõgerinccsúcsokat, mellékgerinceket, sziklatornyokat. A harmadkorban a gránitra és milonitra települt kõzetrétegeket azóta a jégár és az erózió nagyrészt lepusztította, de foltokban még felfedezhetõk. A táj külön vonzerejét és szépségét adják a völgyekben csillogó tavak, a tengerszemek, melyek a jégkorszak felszínformáló hatásának eredményei. A gleccserek visszahúzódásakor keletkeztek a hordalék által képzett tófalak, a morénák fölött. A magasan fekvõ hófoltok vízerei által táplált tengerszemek legtöbbje kicsiny, de akad köztük néhány jelentõsebb méretõ is, elsõsorban a lengyel oldalon. A Halas-tó (Morskie Oko) területe 34 hektár, a Nagy-tó (Czarny Staw pod Rysami) mélysége pedig meghaladja a 79 métert. A legalacsonyabban, 1347 m tengerszint feletti magasságban a Csorba-tó (Strbske pleso) fekszik, legmagasabban, 2157 méteren pedig a Kék-tavacska (Modre pliesko). A Bélai-Tátra geológiailag elkülönül a Magas-Tátrától, alapkõzete szürke mészkõ. A mészkõtörmelék vöröses agyaggá alakulása biztosít kedvezõ feltételeket a számos értékes virágfajt is hordozó dús füvû réteknek, melyek beborítják a kopár mészkõsziklákig felfutó lejtõket.

A Tátra éghajlata

A Magas-Tátra éghajlatát a nyár és a tél jelentõs átlaghõmérséklet különbsége, a borús, csapadékos nyár, a napsütéses, száraz tél, és a jelentõs magasságeltérés következtében tapasztalható helyi idõjárási viszonyok jellemzik. A hegység déli oldalának éves átlaghõmérséklete akár 2-3 fokkal is magasabb, mivel a rendszerint északnyugatról érkezõ hidegfrontoktól a hegylánc némileg védi. A tél az elsõ tartós hó leesésével novemberben kezdõdik és magasságtól függõen április elejéig, végéig tart. A tavaszi idõszak végén gyorsan emelkedik a hõmérséklet, megolvad a tavak jege, a déli lejtõkrõl eltûnik a hó, a megáradt patakok vízesésein vad dübörgéssel ömlik le a kristálytiszta víz. Nyáron a változékonyság az idõjárás fõ jellemzõje. Frontmentes idõszakban megszokott forgatókönyv szerint zajlik egy nyári nap idõjárása. Reggel a talaj menti növényzetet bõséges harmat borítja, csaknem felhõtlen az ég. A napsütéstõl felmelegedõ levegõ a délelõtt folyamán felemelkedve a magasabb régiókban lehûl, nehéz gomolyfelhõk keletkeznek, gyakoriak a dél körüli heves záporok, zivatarok. A délután folyamán aztán ismét fokozatosan kiderül, s napnyugtakor ismét csak néhány felhõfoszlányt találni az égen. A téli és nyári turistaszezon árnyékában meghúzódó néhány õszi hét az év legnyugodtabb idõszaka nem csak turisztikailag, de idõjárási szempontból is. A hideg, ritkán fagyos reggeleket langyos, napsütéses nappalok követik a késõ õszi esõs, ködös, barátságtalan idõ beköszöntéséig.

A Tátra élővilága

A zerge, a medve, a vaddisznó, a mormota, a több szarvas fajta csak néhány az itt élõ számatalan állatfaj közül, melyek együttesen adják a Tátra egyéni jellegét.

A zerge, a Tátra Nemzeti Park címerállata. A Liptói-, Magas-, és Bélai-Tátrában élõ zergék egy elkülönûlt alfajhoz tartoznak. A tátrai hegyi zerge (Rupicapra rupicapra tatrica) kifejlett példánya 75-85 cm hosszú, teljes magassága 70-90 cm, míg a súlya 24-36 kg közé esik. Mindkét nemének ívelt, görbe szarva van. Éllõhelyük az alpesi tundra, a meredek sziklás hegyek között, 1700 méter felett, egészen az erdõhatárig. Ennél magasabban csak télen, egy rövid idõszakban figyelhetõk meg. Nappal aktívak, nyáron még a turista ösvények közelében is láthatóak. Az öreg bakok egyedül élnek, míg a suták a gidáikkal együtt kis csapatokat alkotnak. A párzás novemberben zajlik, és a kis gidák (mindig egy) májusban és júniúsban születnek meg. Legfõbb ragadozói a hiúz, és ritkán a farkas. A fokozott védelem ellenére a nemzeti park területén élõ zergék száma soha sem haladja meg az 500-at, állományuk kritikus helyzetben van, számuk folyamatosan csökken. Viselkedésüket és egészségi állapotukat a nemzeti park dolgozói egész évben figyelemmel kísérik.

Csak nehány farkas falka portyázik a park területén. A farkas a fõ ragadozója a nagytestû állatoknak, a szarvasnak és más patás vadaknak. Õk szintén egész éveben itt élnek, és kölykeik is itt nõnek fel. A hiúz a legnagyobb macskaféle a Tátrában, komoly ragadozója az õznek, úgyanúgy mint a zergének. A tátrai mormota, a zergével együtt a legjellegzetesebb alpesi állata a Tátrának. Megközelítõleg 1200 példány él itt belõle.

Utolsó módosítás: 2003.12.28.