A Plitvicei-tavak lélegzetelállító kulisszái elõtt egykor minden évben fiatal párok százai mondták ki a boldogító igent egy közös esküvõi szertartás keretében. A 60-as években ugyanezen a helyen fogadott örök barátságot Old Shatterhand és az apacs Winnetou, igaz, csak a híres Karl May-regény megfilmesítésekor. Éppen ezeken az idillikusan pompázó tavakon és ebben a kiterjedt erdõségben tört ki 1991-ben a háború az egykori Jugoszlávia köztársaságai, a Horvát és a Szerb Köztársaság között. Négy év után húzódtak vissza a megszállók, és 1995 nyarától a nemzeti park újra, az immár független Horvátországhoz tartozik.

Számtalan kanyarulattal, csendben keresi útját a jelentéktelen Plitvice-patak a kiterjedt lombos erdõségben. Célja egy sokkal szélesebb folyó, amivel furfangos módon egyesül: 71 méter magasságból ömlik a Plitvice ezüstösen csillogó vize a Korana-folyóba. Több millió év alatt a Korana mély völgyet vájt a Kapela-hegység déli vidékén. A sok barlangot is magában rejtõ terület a keskeny patak, Plitvice nevét viseli. 16 nagyobb tó és kisebb tavak tucatjai találhatók az elnyújtott katlanban, mely néhol szakadékká szûkül.

A tórendszer legfelsõbbike 600 m magasságban terül el, s a medrébõl kilépõ víz 7,2 km távolságot megtéve, számtalan zuhatagon végigvezetõ izgalmas kalandozás után érkezik meg az alsóbb 150 m-es magasságban fekvõ utolsó tóba. A víz szertenyúló ágakkal, 3-50 m magas zuhatagok sorozatán dübörög tovább, és ömlik egyik tó vize a másikba. A habok szivárványt varázsolnak, mely a tavak felületén tükrözõdik. Nem csoda, hogy a látvány megérintette az embereket és számos történet kitalálására ihlette õket. Ezek a tavak létrejöttét gondos királynõknek és barátságos óriásoknak tulajdonítják.

A kiszáradt horvát karszt eme oázisát megpillantva valóban csodára gondolhatnánk, de ha közelrõl megszemléljük a tavak között emelkedõ gátak anyagát, könnyen magyarázatra találhatunk. A csapadékból származó szén-dioxidot is tartalmazó s a kõzetrepedésekben lefelé szivárgó víz rendületlenül támadja a mészkövet, és azt kémiai folyamtok során feloldja. Ezáltal olyannyira szélesíti a kõzet repedéseit, hasadékait, hogy hamarosan az összes víz eltûnik a felszínrõl, s földalatti patakmedrekben gyûlik össze, végül hosszabb-rövidebb földalatti utat követõen valamilyen karsztforrásban bugyog ismét felszínre. Ekkor a hõmérséklet növekedés valamint a hidrosztatikus nyomás csökkenése következtében a víz szén-dioxid tartalma elillan, ami pedig a vízben oldott mészkõ kicsapódását eredményezi. A laza mészpép minden a folyó mederben lévõ szilárd felületen megtelepszik, mészkéreg vonja be a mederfenéken lévõ kõzetet éppúgy, mint a vízbe hullott ágakat, fatörzseket. Ahol a víz apró cseppekbe fröccsen szét, ott a megnövekedett felületen a szén-dioxid párolgása erõsebb, s így a mészkiválás is intenzívebb, így keletkeznek azok a természetes gátak, melyek a Plitvicei Nemzeti Park területén évente akár 10-30 mm-rel is vastagszanak.

Télen, amikor a Balkán-félsziget hideg bukószele a bóra tombol a völgyben, a mésztufagátak vízesései csillogó-villogó jéggé merevednek. Nyáron az azúrkék és smaragdzöld tavak elõtt, a csobogó, habzó patakokon jégmadarak keresik zsákmányukat.

A Plitvicei-tavakat 1949-ben nyilvánították nemzeti parkká. A park turisztikai terhelése egyedülálló volt a 90-es évek elején. Évente csaknem 750000 ember kereste fel a vidéket, és közel 2000 dolgozó gondoskodott arról, hogy egy attraktív park jöhessen létre és ápolt kiszolgáló létesítmények várják a látogatókat. Plitvice fényes korszaka azonban 1991. március 31-én lezárult. Ezen a napon kezdõdtek heves harcok a szerb és a horvát rendõrök között. Ezután a park a szerb hadsereg ellenõrzése alá került. Négy éven át tartott a megszállás, majd 1995 nyarán hódította vissza a vidéket a horvát hadsereg. Szerencsére az ökológusok aggodalma, akik attól tartottak, hogy a háború helyrehozhatatlan károkat okozott, túlzottnak bizonyult. Ugyanakkor a hidak, csónakok, és egyéb vízi jármûvek, melyek lehetõvé tették a park eldugott, varázslatos helyeinek a látogatását is, nem maradtak meg. Évekbe telt, amíg az elpusztult infrastruktúrát részben újra tudták teremteni, Ottjártunkkor – 1999 tavaszán – azonban a rombolásnak már csupán néhány emléke volt látható...