I. versenynap

Egy ismerõs falucskából, Monoszlóról indult a menet, éjfélkor. A csapatok kb. tízpercenként rajtoltak; közben a kötelezõ felszerelés meglétét ellenõrizték. Nálunk sajnos nem volt se fásli, se Ca+ tabletta, de még tartalék bugyi sem, ezért 30 perc büntetõidõt kaptunk, és még méltányosan bántak velünk. Antal István így indokolta e vérszopó döntést: a kevesebb cuccot cipelõ csapat jogosulatlan elõnyben van a többiekhez képest. Nos, hogy el ne szálljunk a túl kevés poggyásztól, kaptunk kajacsomagot: 1 kg kenyér (amely utóbb jól megszívta magát vízzel), igen sok májkonzerv (közülük a menetelés során egyet sikerült kinyitnunk, és abban se volt köszönet), macisajt, szõlõcukor, zsömle, egyéb apró falnivaló. Háromfõs csapatunk motorja kezdetben én voltam: vígan bebrummogtam a sötét csapást, és még mielõtt eleredt volna a kegyetlen éjszakai zivatar, el is tévedtünk. Sebaj, a mögöttünk jövõket követve megtaláltuk az elsõ állomást (Hegyestû), ahol morzézni kellett. Ildivel fölcaplattunk a szeles hegytetõre, Balázs pedig a turistaháznál leste a hosszú-rövidet, amit az õ lámpájával adtam le. A pontõrök sejtelmesen egy "lustálkodó közeli tóhoz" irányítottak bennünket; ezt a nagy esélyes "Parlagi sas" csapatot követve meg is fogtuk: Balatonhenye falu volt az. Itt kaptunk egy tojást lepecsételt üvegben, amelyet nem volt szabad összetörni, hanem el kellett fuvarozni a 6. pontig. No de az még igen messze volt, és a csatakos dûlõutakon többször is kiesett a kislámpám tükre. Végül hajnalban elraktam, és csak ekkor veszett el végleg.

Erõltetett menetben leráztuk az üldözõket, és egy közbeesõ állomáson összekeresgéltük a hátulról kiolvasandó Palatérynõb helység betûit a bokrok ágain – ekkor még szuroksötét volt. Csak az Erzsike-árok felé menet kezdett pitymallani, talán hogy mi is lássuk a mezõn reggelizõ vaddisznókondát, ne csak õk minket. De a nevezett árokban nem volt pontõr, vagy olyan jól elbújt, hogy díjat kellett kitûznöm a fejére (500,-). Elmérgelõdtünk ott vagy másfél órát, majd az összetorlódott négy csapat hajtóvadászatot indított utánuk. Kiderült, hogy a térkép 1 db árkot jelöl, és õk éppen a másikban sátoroztak. Ez rám nézve nagy szégyen volt, de azzal vigasztalódtam, hogy legalább egy óriáspöfeteget sikerült találnom a tüzetes keresés alatt.

A történtek hatására kissé lelassulva értük el a Vigántpetend melletti erdõt, melyben újabb pontõr lapult, ezúttal sátor nélkül, pacallá ázva. Amíg Balázs sörösdobozokat horgászott, én Ildit cipeltem ide-oda a hátamon. Aztán leültünk reggelizni, mert a szõlõcukor már nem elégítette ki a csapatot. Két nagy kaviccsal sikerült lyukat elõidéznem az egyik májkonzerven, és amit kinyomtam belõle, a fél fogamra elég is volt.

A tálodi kolostorrom kies völgyében lapult a soron következõ pont, a hatos. Elõkerült a tojás, gázfõzõn megsült, és - milyen derék ötlet – mi ettük meg. Vizet is vételeztünk, bár már közel volt a "nagy" falu, Pula, ahonnan kötelezõ volt telefonon bejelentkezni, és amelyhez olyan feladatok kötõdtek, mint "Hogy hívják a polgármestert?", "Hány lépcsõ vezet föl a faluházhoz?", "Hány köcsög lóg a köcsögfán?", "Mikor települt újra Pula?", és "Ki készítette a 'Ne hagyd el a szülõföldet!' címû mûalkotást?" Ezeket kiderítvén bevettük magunkat az igazi Bakonyba: a 600 méteres Kab-hegy meredt elénk. A Kis-Sás-tónál a pontõr és a csapat egyik fele guggolással elkódolta Sérfenyõsziget nevét, és Balázs megfejtette. Következett a Büdös-tó, ahol a Rogovszky nõvérek felügyelete mellett kúsztunk-másztunk a napégette mezõn, a kitett madzagok alatt. Én kétszer, mert a feladatot négy emberre tervezték, és csak így kaptuk meg a teljes pontot – legalábbis a pontõrök így tudták. És ismét hosszas vándorlásra kényszerültünk a Szíjjártó-rétig, ahol a pontõröknek a mi homlokunkra, nekünk pedig a réten lévõ zászlóra elhelyezett évszámot kellett leolvasnunk. A nyiladékok az egyhangúság fokozása érdekében számozva és betûzve voltak, mégis eltévesztettük a bejáratot. A Vaskapu-árokban bicegtünk fel a rétre, ahol könnyedén leolvastuk a számot (és mint utóbb kiderült, a sásban rejtezõ, vörösre égett pontõrlányok meg engem). A hõség és a fokozódó vízhiány gyötrelmessé tette az ezutáni emelkedõket. A Kab-hegyen már a lábunk is fájt.

A pontõr, Hámon Kriszta kecses mozdulattal egy fa ágaira mutatott: onnan kellett lehozni valami konzervet, és kalapács meg szög segítségével kinyitni. És persze ezt is megehettük, mert émelygõsen édes barack volt benne. Kérésünkre, miszerint víz kellene, a leányzó szeme elkerekedett. "Hát nem tudjátok, hogy csak Pulán szabad vizet venni?" Mi úgy tudtuk, hogy "csak Pulán lehet," de nem hittük, hogy õ és a barátja egész nap kihúzzák abból a másfél liternyi langyadékból, aminek az alját a palackjukban láttuk. De õk szemlátomást komolyan vették ezt a bosszantóan félreértett szabályt, olyannyira, hogy a fiú rejtekúton osont el a hegytetõn meghúzódó bekerített házak közé utánpótlásért. Dohogtam egy sort, hogy ha Antal István nem is, de az idióta pontõrei esetleg okai lehettek volna valamelyikünk sokkos összeomlásának, ami már bíróság elé tartozó ügy – és itt nem a tisztelt versenybíróságra kell gondolni. Morgolódás közben elmajszoltam egy zöld hátú galambgombát, az segített valamit.

Víz a következõ ponton se volt: mindet rávízipisztolyozták azokra a versenyzõkre, akik a kötélmászókában himbálóztak. Aztán elhagytuk ezt a vízmosást is, és a K+ jelzésen elértük a 13. pontot, amelyet bizonyára szándékosan tettek a Jószerencsét-kút mellé. Itt föl kellett cepelni egy fatörzset a hegyoldalba, de már olyan közel volt a cél, hogy nem ellenkeztünk. Lebaktattunk az utolsó pontra, célbadobtunk, és máris a célba találtunk: az Ajka-Alsócsinger feletti turistaház már várt ránk. Tisztes ötödikek voltunk, amin alig rontott a harminc büntetõperc.

Elkezdõdött a mesélés, és vacsora után is tartott. Az egyik banda a "lustálkodó közeli tavat" alaposan félreértve órákig keringett egy közeli tó körül: a legrosszabb az volt a dologban, hogy téves ítéletükre a pontõr hanyagul rábólintott. A Komjáthy-csapat pedig (igen, a favorit Parlagi sas) mindenkit lenyomott: emelkedõn tempót mentek, lejtõn futottak. Így kellene ezt csinálni, morfondírozott a Havasi cincér is, de ahhoz kondi is kellene! Nekem itt kezdett el fájni a túlerõltetett talpboltosító izmom (hja, az a 90 kiló!), Balázs vízhólyagokra panaszkodott, Ildinek enyhe izomláza támadt. Ezt másnap, az ajkai strandon gyógyítgattuk, ahol a tét nélküli, de kötelezõ úszóversenyben szintén ötödikek lettünk.

Úgy szállt el a pihenõnap, mintha ott se lett volna – valószínûleg azért, mert az elõzõ éjszakát a gyaloglás közben még át is virrasztottuk. Az este lázas tervezgetéssel telt, mivel a második erõpróba nem kötött pályás, hanem ún. stratégiai pontbegyûjtõ verseny volt. Vagy hatvan pontot másoltunk rá a térképünkre, és felvázoltunk egy olyan becsvágyó útvonalat, ami teljesítése esetén az elsõ háromba tett volna minket. Végül kicsin múlt, hogy az utolsó pontokat nem fogtuk, és sok rovás elveszett.

II. versenynap

Egyórás buszozás után Zirc-Tündérmajorból indult a tömegrajt; ezúttal nem volt cuccmustra, amit tett is követett. Hogy miféle, azt jobb nem emlegetni. Tény, hogy ami pótruhát végül elvittem, azt se vettem föl - de errõl majd a maga helyén! A mammutfenyõnél az volt a feladat, hogy "hány Géza-arasz a fa kerülete." Persze a fát se találtuk meg, a reggeli áhítat közben megzavart, visszaköszönni se hajlandó cserkészcsapattól pedig nem mertük megkérdezni - így madzagunk a túra végéig egy téves hosszúságot õrzött, amit ráadásul el is felejtettünk a mitikusnak bizonyult Géza útján számmá konvertálni és a célban leadni. A Kis-Holomány-tetõn pedig találnunk kellett volna egy 25 (!) méter átmérõjû cserjét, és azt kellett megmondani, hány ág jön ki a törzsébõl. (!) Négy csapat igyekezett a szavak mögé hatolni a tetthelyen, de hiába.

Elhagyva a csúcson árválkodó három méteres bokrot, amelynek öt "törzse" is volt, a szivattyúház felé irányoztuk lépteinket. Persze a bozótoson keresztül, minek hatására Ildi – saját szavaival – úgy izzadt, "mint egy ló." Ránéztem, aztán magamra – és a mennyiségi leírás csábításának engedve megállapítottam, hogy én meg úgy izzadok, mint két ló. A rengeteg közepén megbúvó házikóhoz érve avatott gyorsasággal rávezettük a feladatlapra, hogy "a tetõn egy fehér és két piros szigetelõ porcelán van", és hogy a mellette lévõ akna fedele "vasbetonból van, rajta vas szellõzõkürtõ, esõvédõ fedõvel és körbe lyukakkal." Utólag ez a válaszunk hibásnak minõsült – a helyes megoldásban bizonyára a lyukak száma is benne foglaltatott. Ezek végeztével a szépalmapusztai arborétum sétányát fedõ murva-fakéreg keveréket elemeztük, majd a kisszépalmapusztai kocsifelhajtó rácson lévõ rések számát határoztuk meg (kiderült, hogy van még haszna a diplomának: 19*16=304). És jött a nap fénypontja, a Kõris-hegy. Kegyetlen mászás után (lábak sajognak, tüdõk zihálnak) az összes csapat közül elsõként értünk fel. A pontõrség feje igen nagy empátiával kijelentette, hogy jobb, ha belehúzunk. Eltetvészkedtünk a csúcson (mert amit a fiú csinált a távcsõvel, ahhoz elég kevés közünk volt, de fõ, hogy a rovást megkaptuk), bejelentettük a közeli és a távlati útitervet, aztán kalandra fel! Ebben pedig nem volt hiány.

A Havasi cincér vezére magabiztosan nekilódult a P jelzésnek, épp arra, amerrõl idehozta a csapatát. Mikor kiderült a tévedés, nagy mellénnyel nekilátott, hogy megkerülje a csúcsot és kijusson a betonútra. Itt látszik alkalmasnak a hely arra, hogy definiáljuk a "dzsindzsát" mint olyat: csalán, szeder, sûrû gallyak, egyéb szúrósok, esetleg sziklaakadályok. Mert mindebben részünk volt, makacsságomnak köszönhetõen. Izzadva, hörögve gázoltunk a dzsindzsában, idõnként megeresztettünk egy-egy szitkot a levegõbe – az világos volt, hogy a többiek kinek címezték, de én bizonyára csak a csapategység kedvéért méltatlankodtam.

A hegyrõl legegyszerûbb lett volna magán a Keskeny-cseri-nyiladékon lejutni, de felülrõl ez járhatatlannak tûnt. A betonútról letérve a P szekérúton igyekeztünk megfogni a nyiladékban lévõ magaslest. Tekintve, hogy ezeket a térkép nem tüntette fel; és ahol ilyet jelzett, ott biztosra vehettük, hogy nincs semmi – szóval mindent egybevetve a csodával határos, hogy a létrafokok száma és a padocska tájolása helyes volt. A szederindák azonban annyira kikezdték az idegeinket és a bõrünket, hogy a busás 6 rovással kecsegtetõ Pálházát meg se kerestük. (Kõris-hegyen egy tucatot könyveltünk el, meg az elsõ érkezõnek járó jutalmat.) Állomás nélküli, meddõ menetben, de gyönyörû vidéken fogyasztottuk a kilométereket. A nagyszemû murván minden második lépés gonoszul megnyomta fájó lábfejemet. Mire kidolgoztam egy elméletet azon lejtési viszonyokról, melyek között tûrhetõen esik a lépés, máris egy hosszú lépcsõn találtuk magunkat, amely levezetett az Odvaskõ-barlanghoz, s innen a pizolitos barlangászokhoz. Itt szórakoztunk egy kicsit a kötélpályán (kemény rovások jártak érte), majd hálatelt szívvel továbbgyalogoltunk a parkoló felé. Itt kezdõdött az a nagy kör, amelytõl oly sok pontot vártunk. Vizet és fagyit szereztünk (ezen a versenynapon ugyanis szabad volt kaját venni), majd elsétáltunk a Réz-bükk-árokig.

Egy agyagos, de legalább csalánmentes vízmosáson felverítékeztünk a gerincre. Emlékszem, itt ettünk is valamit. A feladat most abban állt, hogy a Kétvár-árokban (egy, még az elõzõnél is szebb szurdokban) kellett megkeresni adott helyen egy "mûtárgyat." Találtunk is egy traktorgumit, de a szervezõk bizonyára valami mûtárgyabb dologra gondolhattak (példának okáért egy rókavárra vagy egy sziklatömbre), mert nem adtak érte rovást. Ezt azonban mi még nem tudtuk, így vidoran ereszkedtünk egyre lejjebb, egészen az országútig, ahol – immár másodszor – a híd korlátját tartó oszlopokat kellett megszámolni. A magának névadó történetet követelõ Huszárokelõpuszta után (talán egy csatában sokat kellett õket szólongatni) letértünk a mûútról, és egyre randább kaptatókon igyekeztünk kitalálni, hogy a bejárást végzõ Antal Istvánék vajon melyik határkaróra gondolhattak. Végül a félelmetes meredekségû hegy tetején a 99-es szám várt reánk, húsz rovásért. Izzadtunk, mint 3-4 ló.

Ezután idegeinket a következõ kétértelmû feladatkiírás borzolta fel: "Milyen szám van a Széna-hegyet dél felõl 120 m-re megkerülõ földút melletti jellegfán?" A földút persze igen hosszú volt, és a szövegbõl nem derült ki, hol is van ez a jellegfa. Végül a keleti rész átvizsgálása után az 561-es szám mellett döntöttünk, amit aztán nem fogadtak el. Sajnos a következõt sem, amely így hangzott: "Hány betonoszlop tartja a fenyvest körülvevõ kerítést?" Nos, a jó válasz 350, amit saját magam számoltam meg undorító terepen. Mazochista vállalkozásom nagyságrendjét a térképen ellenõrizni lehet. A szervezõk egy másik fenyvesre gondolhattak, ami ugyan csak a térképen volt rajta, de a hegyrõl hiányzott. Valaki más is megjárta már aznap ugyanezt a kört; nyomait együttérzõ szívvel fedeztem fel a kerítésnek hol egyik, hol másik oldalán.

Egyre jobban sürgetett minket az idõ. A lakatlan, de böglyös Hubert-lak után a térkép végleg cserbenhagyta a csapatot: friss csemeteültetvény állt az utunkba, persze a szokásos kerítéssel. Lehetetlen volt benne megtalálni azt az ösvényt, ami a telepítés helyén valaha elterülõ bozótosban kanyargott. Hat rovástól elbúcsúztunk, és odalett az a reményünk is, hogy gyorsan elérjük Bakonybélt, és lemazsolázzuk a tõle délre betervezett állomásokat. Ezek közt volt egy "duplázó" is, amit ha elérünk, megkettõzi pontszámát a már megfogott másik duplázóéval együtt. Harminc rovást vesztettünk e nyamvadt telepítés miatt, de legalább nem kellett tulajdon testi gyengeségeinket okolni a kudarcért. Balázs saját bevallása szerint úgy lépkedett már, mint egy fürdõs kurva a magassarkú cipõjében. Ildi úgy érezte, hogy a 4 km/h sebességet nem tudja túllépni. Az én lábfejem már teljesen elfásult, már nem is fájt, csupán néha robbant fel egy-egy vízhólyagom. Egymás mellett, változatos nótákat fújva vánszorogtunk be a falu iskolájába, 3/4 órával a határidõ elõtt.

Hetedikek lettünk. A vakszerencse azonban elõbbre rangsorolt bennünket, mert több csapatot kizártak a versenybõl. Az ászokkal megtûzdelt Parlagi sas ugyanis durva hibát követett el: a feszített tempót nem bíró, enyhén sánta Burgit két állomás között hátrahagyták, amit a szabályok megtiltottak. Csak pontõrrel ellátott állomáson lett volna szabad otthagyni a sérültet. Amikor a három megmaradott titán mindenkire ötven rovást verve beesett a célba, a versenybíróság rövid habozás után érvénytelenítette az eredményüket. Valami hasonló ok miatt még két csapat kiszállt az aznapi versenybõl, így összetettben is a negyedik helyen álltunk.

Bakonybélhez sok kellemes emlékünk fûzõdik. Itt rendezték meg a focibajnokságot, amely a vége felé igen színvonalas lett. Sok értékes sakkpartit játszottam. A tornateremben laktunk, így amikor elegünk lett egymás illatából, a társaság fele kihurcolkodott a gyepre. Itt gyümölcsözõ eszmecserék folytak fizikáról, filozófiáról. Amúgy pedig mindenki igen "laza" volt: egy táborgyûlés alatt, amikor egy utánfutós árus már nyolcadszor üvöltötte a kerítés túloldalán azt, hogy "diiinnyééét!", Antal István megszakította a napirendet, és a következõ indítványt tette: "Adjon már neki valaki egy dinnyét!"

III. versenynap

A pihenõnap délutánján megjöttek a bringák, és mindenki a másnapi út lázában égett. Megkaptuk a bukó- illetve barlangászsisakokat is, és vígan gyakoroltunk. Akinek szerelnie kellett, szerelt – én nem. Járgányom frissen lett összerakva, és semmi jelét nem mutatta annak, hogy szét akarna esni. Másnap hajnalban a szokásos álmos nyûglõdés után kigurultunk a rajtba, a falutól délnyugatra. A szervezõk a "menõket" késõbb indították, a többiek kímélése végett, ugyanis déltájban a hõség rendszerint tûrhetetlen lett. A Havasi cincér a középmezõnybe nyert besorolást, szerintem joggal. A pálya aljasan és tartósan emelkedett, biciklim abroncsa a villához súrlódott. Több sikertelen javítási kísérlet után a Marton Sándor-féle íjászmegállóban jöttem rá, hogy kiszakadt egy küllõ – nosza, meghúztam a többit. Az út északnak fordult, és lélekemelõ suhanásokkal értünk el a nevezetes Huszárokelõpusztára, ezúttal a másik irányból.

Itt délkelet felé mentünk tovább, és a szervezõk, mintha csak a mi tegnapelõtti nyomdokainkat követték volna, beirányították a versenyt a Réz-bükk-árokba, amely csakhamar erõsen emelkedni kezdett. Tudtuk, hogy az út a Keskeny-cseri-nyiladékba torkollik, így mikor olyan érzésem támadt, hogy eltojdult a hajtó lánckerék, nyugodtan továbbot intettem a többieknek (rendületlenül toltak), és leálltam szerelni. A jobb oldali ékrõl letekeredett a csavar, maga az ék pedig félig kicsúszott a résbõl. A furcsa érzést az okozta, hogy a hajtókarok 120 fokos szögben álltak. A nemjóját, ezt meg kell "barbarizálni", gondoltam, és kõ után néztem. Az esõ eleredt, hátulról meg toló brigádok tünedeztek fel, amelyeknek csak ezt a varázsigét mormoltam, és rögtön ijedten továbbálltak. A kõvel az immár egyenesbe hozott hajtókarba belepüföltem az éket, majd nekiláttam a túlvégét elgörbíteni. A fém azonban erõsebb volt, és törtek a kövek egymás után.

Már csaknem az egész völgyet kitermeltem, amikor végre sikerrel járt a barbarizálás kényes mûvelete - uzsgyi, tekerés a többiek után. A nagy vizes pont elõtt értem utol õket, ahol tudniillik a betonúton feljött egy kocsi ötven liter vízzel. Jó néhány csapat pihegett már ott. Elbúcsúztunk tõlük, és legurultunk a Kõris-hegy oldalából a zabolai úton. A kanyarban hasztalan keresgéltük a számozott jellegfát – mint kiderült, a pontõrök is, ezért adták fel nekünk.

Porván reggeliztünk, utolértünk néhány csapatot, minket meg az Uhu, aki a harmadik hullámban indult. A kocsmárosné ütötte rá a bélyegzõt a menetlevelekre, és máris indultunk tovább. Göröngyös úton, sárban és egymás sarkában vergõdtünk el Ferencházához, ahol versenyen kívül egyéni tolóbajnokságot rendeztek az izzasztó emelkedõn. Stílszerûen én képviseltem a gárdát, de teljesítményem alapján nem kerültem az elsõ háromba. Innen a S+ jelzésen ereszkedtünk le a porva-cseszneki vasútállomáshoz. Még ki se hûltek a fékjeink, már meg is számoltuk a váró padjain található szív alakú díszeket, és rögtön a túra legregényesebb szakaszán találtuk magunkat. A Cuha-völgyben egymás hegyén-hátán halad a vasút, a patak és a murvaút – és rajta mi magunk. Egyik gázló jött a másik után: tíz centis víz mélyén hatalmas sima kövek, köztük ijesztõ rések. Ildi rendszerint áttolta bicaját a kényes helyeken, mi férfiak pedig kéjesen belerúgtattunk a legvadabb gázlókba is. Egyszer aztán Ildinek is megjött a kedve egy nedves átkeléshez – és azonnal le is esett a lánca. Kezem tövig olajos lett, de sikerült visszatennem.

Itt volt egy feladatos állomás: egy viadukt boltozatáról Antal István tekintélyt parancsoló fekete parasztbiciklije lógott egy barlangászkötélen a fejünk fölé. A róla szóló tesztkérdések helyes megválaszolásához tudni kellett volna, hogy 20 éves, Fekete Villám a neve, és "agyváltós", ami azt jelenti, hogy gazdája váltás helyett "gondol egyet", és gyorsabban hajt. További regei szépségû részleteket is kérdeztek (mi a csúfneve, mi hiányzik róla stb.), de ezekre nemigen tudtunk mit felelni. A szurdok legszebb részén ismét egy viadukt várt ránk, no meg alatta a dagonya. Nekem sikerült rajta áthajtani, a többiek áttolták, de az utánunk odaért Mizsu legendásat röpült, egyenesen a sárba. Ezen a vidéken történt, hogy valamelyik középcsapatból az egyik srácnak, azazhogy a bicajának eltört "a fél agya." Tolta, gurult, és rendesen ki is jutott a Bakonyból – járgányát a murvaút végén, a dinnyézõs megállóban adta le, és csak ott szállt ki a versenybõl.

Bakonyszentlászlón megtörtént a jó elõre beharangozott próbaragasztás (a huszadik próbálkozásra sikerült kiszakítanom a gumit a csavarkulccsal, és kapásból háromcentis sebet hasítottam rajta) az "állandóan mûködõ kútnál." Ez utóbbi a buborékos ellenõrzéshez kellett, s így is volt megadva a pont. Jött Bakonygyirót, Románd, és éreztük, hogy az elõttünk emelkedõ Sokoró olyan magas, hogy még éppen elbírunk vele. A falu után földútra váltottunk; leolvastuk a kõkeresztrõl az itt eltemetettek nevét, majd a dombhát tövében felmondtuk õket a pontõrnek.

Az út kárpótlási területen haladt át, fiatalos erdõben, és erõsen emelkedett. Balázs eléggé elfáradt, ráadásul a négyzetes középtengelyét rögzítõ csavarja is meglazult - nagyon nyomasztó volt minden kilométer után megállni és szegényes szerszámkészletünkkel tessék-lássék meghúzni. A térkép dacára csakhamar megleltük az ígért egyenes betonutat, és Balázs ezt kihasználva rögtön le is ült. Míg igyekeztünk lelket verni belé és testileg is talpra rántani, biciklijét pedig helyrepofozni, õ telefonált egyet a mobilján. Itt elsuhant mellettünk a Parlagi sas, és több, velünk már egy súlycsoportba tartozó csapat is. Végre nagy nehezen felcihelõdtünk.

Ildi mostanra érte el életkedve maximumát ("Ide nekem az oroszlánt is!"), és valósággal repült volna a szép csalitos erdõk között a pompás mûúton - de Balázsnak majdnem minden emelkedõ egy-egy tolást jelentett, és ekkor illett mellette haladnom. A görcsveszélyre vigyázva, lassan megpróbálta nyeregbõl leküzdeni õket, de még mindig megváltásként jött a soros lejtõ. A hajtókar csavarját szerencsére rögzítette a mélyedésébe beledarabolt nyers tölgyfavesszõ (éljen a négyzetes középtengely!), így legalább ezzel nem volt több gondunk. Ez a fizikailag közepesen terhelõ szakasz volt a legnehezebb a nap folyamán. Közben megtanultuk az "emlékmû-nyiladékban" olvasható versrészletet:

Áprily Lajos: Szeret az erdõ

Engem az erdõ véd s szeret,
Utaimon erdõk kísértek.
Bükkök, gyertyánok, égerek,
Tölgyek. Fenyõk is. Égig értek.

S ha majd mélyebbre költözöm,
Érzéstelen rommá omoltan,
Egy hang közelrõl súgja még:
Én is az erdõ fája voltam.

A következõ állomáson kaptunk a versért szõlõlét, és kijutott nekünk abból a gyönyörûségbõl is, hogy a következõ lejtõn a buszvezetõ és a felesége egy kocsiból lefilmezte a suhanásunkat. A hegy aljában várt még ránk egy tréfás feladat: vízzel teli lavór színérõl szájjal ki kellett emelni egy almát. Az elsõ próbálkozás után leesett a tantusz: az alma nem fért a számba és elmerült. Ítéletnapig is elszórakozhattam volna. Hamar rájöttem a másik humorforrásra is: egyedül úgy lehetett szabályszerûen kiszedni a savanykás csemegét, hogy az ember lendületbõl lebukott a lavór mélyére, és odaszorította az almát az edény fenekéhez. Ott már rá lehetett harapni. Ettõl felfrissülve jó tempóban lenyomtuk a maradék tíz kilométert is Ménfõcsanakig (7. hely). Itt már várt ránk a busz. A közeli Bezerédj-kastélyban zuhanyoztunk, és (sajnos be kell vallanom, hogy ennek fejében) megnéztük a Kossuth-díjas írónõ, Galgóczi Erzsébet emlékszobáját.

Hosszú bumlizás után a Mosonmagyaróvár utáni Sérfenyõsziget vendéglõjében vacsoráztunk – az elõre rendelt adagokat valószínûleg az elõttünk ott járt gyereksereg igényei alapján tervezték, amitõl a szemünk szikrát hányt. A gátõr sem akart tudni arról, hogy az õ házikójában legyen a csapatvezetõk fõhadiszállása (áram a számítógéphez, a fénymásolóhoz stb). Az általunk kiszemelt helyen gyerektábor terült el, s míg a vezetõk egymással udvariaskodtak, a lurkók egy IFA-belsõn körbeugrándozva énekelték: "Menje-nekel abu-szosok!, Menje-nekel abu-szosok!" Nem volt mit tenni, nekiveselkedtünk a már lepakolt kenuknak, oszt' vittük. Este még volt sátorverés, a közeli selymes vizû holtágban úszkáltunk egyet, és kipróbáltuk a tarzanozót is. Igen látványosat ugrott Marton Sándor.

IV. versenynap

A szigetközi pihenõnapon volt fürdés, frizbi-bajnokság (ilyen csapatokkal: Ugribugri krumplinudli, Viola káosz, Nádi póc), nagy fõzés és sok döglés a napon. Néhány újabb sakkpartit sikerült nyernem. Már most elterjedt a hír, hogy van két hót nehéz kenu - vajon kinek jutnak? Hát persze, hogy egyikük a Havasi cincéré lett! Fájdalomdíjul kaptunk egy negyedik embert a hajóba: Kálmánt, a bio-kémes tanárt, aki addig csak segítõként vett részt a versenyen. Õ aztán nagyban hozzájárult az utolsó fordulóban elért tisztes helyezésünkhöz, no meg persze Balázs is, aki hõsiesen kormányozta az ormótlan teknõt, ilyen kiáltásokkal: "Bal oldal betart!" "Jobb oldal csak kanalaz!" "Mindenki hátrafelé evez!"

A cél az volt, hogy a Szigetköz Cikolai-ágnak nevezett szakaszán vagy harminc kihelyezett bóját megfogjunk, és ezt a betûkódok leolvasásával igazoljuk. Kaptunk egy fénymásolt térképet a bóják helyével. Némelyik ponton õrök is voltak: itt valami külön feladat is várt ránk, pl. fatörzs alatt áthajózni, lavórból vizet fecskendõvel kiszivattyúzni, légpuskával célba lõni, kötélre erõsített csigán egy fáról a víz fölé gurulni és belecsobbanni, egy hídról biztosítókötélen belebocsátkozni a rohanó árba (ez volt a "vízisízés"), kacsahangokat kiadó pontõrcsónakot utolérni a susnyában (ez ugyanaz, mint a dzsindzsa, csak általában vízben van), számukat pedig leolvasni a homlokukról.

Némelyik állomáson öt hajó is egymásra zsúfolódott, másutt teljesen magunkra maradtunk. Volt néhány állandó útitársunk (valószínûleg már a terveink is egybeestek): a Nádi poszáta (Szoboszlay tanár kolléga három gyerekkel; õk nyerték ezt a napot), a Foltos szalamandra (Bolla Gabiék) – velük szinte minden pontra együtt érkeztünk. Az ászok most nem ugyanazok voltak, mint eddig, és meglepõ módon mi is közéjük kerültünk. Recsegve vonszolta magát a korhadt bárka hínáron, nádon és uszadékfán keresztül; négy utasa rendíthetetlenül kavarta a habokat, a hajófenéken pedig ütemesen ringott a behordott sártól fekete üzemvíz, lágyan nyaldosva a kulacsokat, a tartalékruhákat és a lábunkat. Kettõnkön loncsos katonazöld mentõmellény lógott, mint az összes többi csónak utasain is – a másik két matróznak már nem jutott a közösbõl. Enni alig volt mit. Mivel a kormányos "balos" volt, végig ugyanazon az oldalon kellett eveznünk, ami a táv végére kellemetlen hátsajgásokat okozott a legénységnek. No de a folyó csodálatos élõvilága sokszorosan kárpótolt bennünket kifacsarodott gerincünkért: láttunk vadkacsákat, hattyút, gémet és mindenféle bukómadarat. Az a szólás járta köztünk, hogy amerre járunk, az összes búvármadár vízbefúl – mert egyet se láttunk föl önni a víz alól. A víz rendszerint balatonszínben játszott, de a csendes zsákutcákban le lehetett látni az aljára: itt apró halacskák vándoroltak fel s alá fáradhatatlanul.

Az evezés technikailag is tartalmas volt: a rengeteg szûk átjárón elnavigálni, a feltorlódott fatörzseken és ágakon átbukdácsolni, a hínárban meglelni a legrövidebb utat, a mozgó bóját (vagyis a kacsautánzó pontõröket) elkapni – nem volt gyerekjáték. Mindezt délután fél háromra teljesítettük, és a hét teljes pontszámú csapat közül ezzel a harmadik helyet értük el. Az ünnepélyes eredményhirdetés másnap déltájban történt meg: a díjak a helyezés emelkedõ sorrendjében ezek voltak: térkép, sörnyitó, dobókorong, vázas hátizsák. Mindenki kapott pólót és oklevelet: a Havasi cincér összesített ötödik helye nagy meglepetésnek mondható. Az óriási favorit Parlagi sas negyedik lett. Gyõzött az Uhu, benne Lukóczky Borsó, aki a negyedik versenynapon kormányzott és saját tanúságuk szerint nem azért mentek cikkcakkban, mert õt én tanítottam kormányozni...

Ez a túlélõ Balázsnak és nekem az elsõ volt, Ildinek a második. Sok versenyzõ és pontõr azonban az eddigi tíz versenyen mind részt vett, és most már tudom, miért. Óriási élmény az egész! Köszönet illeti a szervezésért a táborvezetõket és a legtöbb pontõrt. Tanulságok is levonhatók: a kötelezõ felszerelést komolyan kell venni, nem szégyen a tervet módosítani, és végül: nem árt egy kicsit edzeni. A következõ verseny pünkösdkor lesz – azt majd megnyerjük.

A versenykiírás is itt van:
Utolsó módosítás: 1999.06.17.