Ezen a helyen általában a versenyzõk élménybeszámolója szokott állni. Most azonban, egy hirtelen jött ötlettõl vezérelve úgy döntöttem, hogy rendhagyó módon arról fogok írni, hogy hogyan fest a Túlélõ a mi oldalunkról nézve. Arról az oldalról, ahonnan csak kevesen látják a versenyt. Arról az oldalról, amely oldalába a pontõrök csak bele-bele pillantanak. Arról az oldalról, melyre a versenyzõk többsége nem is gondol. Ugyanakkor tudjuk, hogy az igazság a másik oldalon van.

Így készül a Túlélõ...

Honnan is kezdjük? Célszerû lenne az elejérõl, de akkor soha nem érnénk a végére, ezért inkább a közepébe vágok, s mellõzöm azt a többhónapos elõkészítõ munkát, mely a konkrét megvalósítást megelõzi. Nem szólok a terep kiválasztásáról, az útvonal térkép felett történõ kitûzésérõl és az eközben felvetõdõ, mérlegelendõ számtalan variációról, az éjszakákba nyúló tervezgetésekrõl, többórás telefonbeszélgetésekrõl, az újabb és újabb ötletek felvetésérõl, elfogadásáról vagy elvetésérõl, a költségvetés megalkotásáról és sokszori ismételt átrágásáról, a szükséges "hiányzó" pénz felhajtásáról, a pályázatok megírásáról, s a terepbejárás(ok)ról sem, mely önmagában többoldalas olvasmány lehetne, mint ahogy azt sem részletezem, hogy a terepbejárás után – az ott szerzett helyszíni tapasztalatok alapján – szinte minden kezdõdik elölrõl. Nem térek ki a versenyhez szükséges számtalan természetvédelmi, erdészeti, vadászati, úthasználati és egyéb engedélyek beszerzése körüli hercehurcára, az utazás, a szállás, a vacsora és az úticsomag megszervezésére, az állomáspontokon végrehajtandó feladatok kitalálására, terepre adaptálására, leírására, a verseny értékelésének megvitatására, a "stáb" összeállítására, a versenykiírás megalkotására és karbantartására, a nevezés és pénzbeszedés intézésére, a szülõi engedélyek összegyûjtésére, a díjak "felhajtására", az oklevél tervezésére és nyomtatására, a póló megtervezésére és legyártására és további sok egyéb apróságra, ami most eszembe sem jut.

Ez a kis beszámoló ott kezdõdik, amikor már minden összeállt a fejünkben, amikor már majdnem mindent végiggondoltunk és döntöttünk a legfontosabb kérdésekben. Hátra van még a megvalósítás, és hátra van még sokszáz, percenként elõkerülõ kérdés és válasz, amelyekre korábban nem gondoltunk.

Szerdán este 7-kor a Babits Mihály Gimnázium biológia termében gyülekeztek a pontõrök. Elõször részletesen elmeséltük a verseny újdonságait, általános szabályait, a pálya vonalvezetését, az állomáspontok helyét, a keretjátékot és a csapatoknak elõkészített feladatokat. Elmondtuk, hogy a verseny folyamán milyen módszerekkel kommunikálnak a pontõrök a versenyközponttal, melyek a pontõrök általános feladatai, teendõi, hogy mit kell tenniük, ha minden terv szerint megy, s mit, ha különleges esemény következik be. Végül pedig azt ismertettük, hogy kinek milyen feladatot szánunk, a pálya mely részén fog dolgozni, s hogy hogyan jut a terepre. Mindez bõ egy órát vett igénybe, s csak ezután kezdtünk bele az éjszakába, sõt hajnalba nyúló érdemi munkába.

A tennivalók ilyenkor két szálon futnak. Az egyik szálat a játékmesterek koordinálják. Pontról pontra végigmennek a feladatokon, többen, többször átolvassák a kitûzött feladatok szövegét és keresik a hibákat, listát készítenek a szükséges eszközökrõl. Ha ez megvan, akkor elkezdõdik az eszközök gyártása: térképmozaikok, feliratok, betûk, morze ábécék, horgászbotok és sok egyéb dolog. Mindenbõl jóval több készül, mint amennyire szükség lesz. Amit valaki megcsinált, azt a többiek kipróbálják – jó-e, mûködik-e, nincs-e benne valami hiba. Az összes papírból készülõ kelléket széles celluxszal, nejlontasakokkal lefóliázzák, hogy esõben se menjenek tönkre. Ezt követõen a nagy nejlonzacskók következnek, melyekre szintén lefóliázott számok kerülnek. Minden pontnak van egy zacskója, s minden zacskóba bekerülnek a pontra szükséges dolgok, az elõre megírt lista alapján. A zacskók kézrõl kézre járnak a teremben, mindenki beletesz valamit, vagy éppen kivesz belõle, ellenõriz vagy hibát javít. Amikor végre elfogy minden az asztalokról, akkor sorba rendezik a zacskókat és elkezdik ellenõrizni, hogy minden a helyére került-e. Ilyenkor készül egy újabb lista a továbbra is hiányzó dolgokról.

A másik nagy feladatkört Szabó Antal fogja össze. Ott ülünk egy billentyûzet, egy monitor és egy nyomtató elõtt, mely ontja magából a papírt: menetlevelek, állomás kartonok, az átmenetek leírásai, pontmegadások, SOS borítékok, rajtanyagok, pontõröknek szóló tájékoztatók és utasítások, gépkocsi vezénylések, utaslisták, kísérõlevelek, telefonszám listák. Mindent újra és újra végiggondolunk lépésrõl lépésre. Általában az átmenetekkel és a pontmegadásokkal kezdjük, hiszen azon múlik a legtöbb. Azon még este, éberen túl kell lenni. Utána következik a másik fontos dolog a felvezetés végiggondolása, idõbeli és térbeli tervezése, majd ennek alapján elkészülnek a vezénylések. Ezt a rajttal kapcsolatos dolgok követik, és végére marad az összes többi, amit már késõ éjszaka vagy hajnalban, félálomban, kómásan is lehet gyártani – rutinból – gondolkodás nélkül.

Teltek az órák. A terem szélén lévõ asztalról lassan elfogyott a zsíroskenyér és a málnaszörp. És fogytak az emberek is. Volt aki hamarabb feladta, mások tovább bírták, de óráról órára kevesebben voltunk. Pirkadatkor, amikor megérkezett a gimnázium portájához a tejet és pékárut szállító teherautó, már csak 2-3 ember vette körül Szabó Antalt. Szemeik vörösek voltak, lassan mozogtak és már saját nevükre sem mindig reagáltak. Az éjszakai zaj és nyüzsgés után most nyugodt csend volt a teremben. Számba vettük hátramaradt teendõinket és a hiánylistán szereplõ dolgok beszerzésén osztozkodtunk. Mindent eltüntettünk a szertár mélyére, hogy a tanítási órák kezdetekor nyoma se legyen a túlélõ elõkészületeinek. Nagy szerencséje volt annak, akinek aznap nem kellett dolgoznia, de mindannyiunkat vígasztalt, hogy a munka javán túl voltunk, s abban bíztunk, hogy az utolsó éjszakán fog jutni egy kis idõ pihenésre is. Többéves vágyunk volt, hogy egyszer úgy utazzunk le a versenyre, hogy az utolsó éjjelen aludtunk, s most volt erre némi remény.

Aznap estére már nem hívtunk segítséget, kettesben végeztük az utolsó simításokat. Talán hiba volt, mert így ismét az éjszaka jelentõs részét ébren töltöttük. A málnaszörpöt kólára cseréltük, bízva a koffein jótékony hatásában. Újra ellenõriztük a zacskók tartalmát és kiegészítettük saját papírjainkkal azokat. A hiánylistát minimálisra tudtuk csökkenteni és még egyszer végigbeszéltük a felvezetést is, majd elosztottuk egymás közt a pontanyagokat tartalmazó zacskókat. Megírtunk néhány levelet azoknak a versenyen résztvevõ tanároknak, akik az utazást felügyelik majd, s elhelyeztük a vezényléseket névreszóló borítékokban a gimnázium portáján. Végül összeállítottunk két utazó irodát, minden szükséges irattal, s nem utolsósorban saját vezénylésünkkel. Kora hajnalra elkészültünk. Tizenöt órával voltunk a rajt elõtt és már a verseny izgalma tartott minket ébren. Két együtt átvirrasztott éjszaka után Szabó Antal útjai kettéváltak, s tudtuk, hogy legközelebb a rajtban fogunk találkozni. A felvezetésben mindössze másfél óra tartalék volt, úgyhogy percre pontosan nekivágtunk.

A felvezetés tehát két szálon futott, s habár Szabó Antal egyidõben mindkét helyen jelen volt, én – Szabó – itt csak az egyikrõl fogok beszámolni:

Reggel 8-kor – nyitás után néhány perccel – beléptem a Fiat SPQR Váci úti szalonjába. Rövid várakozás és adminisztráció után egy Fiat Multipla kormányánál ültem. Indulunk. Az elsõ találkozási pont Újpest-Városkapu metróállomásnál volt. Itt 5 pontõrrel bõvült a legénység, s mivel nem volt mindenki pontos, kis késéssel indultunk. Az M3-as autópálya elején lévõ egyik benzinkútnál egy kombi Opel Omega várt minket teljes legénységgel, csurig pakolva, indulásra készen. Felragasztottuk a pályamatricákat és útnak indultunk. Egyik autót sem zavarta különösebben a nagy terhelés, 140-150-nel száguldottunk a Zemplén felé. Elsõ feladatunk az volt, hogy egy miskolci üzletben felvegyük az elõre megrendelt 300 zsemlét, két tálca tojást, néhány kiló kolbászt, továbbá 25 zacskó tejet és kakaót. E szállítmány térfogatát meglehetõsen alulbecsültük. Szinte lehetetlennek tûnõ feladat volt a már elõtte is teli kocsikba bepakolni, de nem volt alternatívája a dolognak, ezért kénytelenek voltunk megoldani. Végül sikerült. Habár a reggeli késést az autópályán behoztuk, az itteni sok vesztegléssel ismét jelentõs idõhátrányba kerültünk ütemtervünkhöz képest, de egy gyorséttermi reggelire még mindenképpen szükségünk volt. Azután továbbindultunk, irány Pálháza. Az erdészet vasútüzeménél kezdtünk, ahol tisztáztunk néhány olyan részletet, amelyrõl az elõzetes telefonos egyeztetések során nem esett szó. Ez nem tartott soká, indultunk is Kõkapuhoz, illetve Rostallóra. A két autóval szállított 11 ember közül 6 itt töltötte a következõ órákat, de nem tétlenül: ki kellett építeniük a két kötélalagutat.

Én pedig ismét autóba ülten 4 pontõr társaságában. Ekkor már majdnem 2 óra volt. Tesztautónk országúti menettulajdonságainak megismerése után most azt is megnéztük, hogyan vizsgázik terepen. Elégedettek lehettünk, de végül olyan akadályba botlottunk, melyet már nem tudott leküzdeni. Egy sorompó állta utunkat. Gyalog indultunk tovább. A 10-es pontot nem abból az irányból közelítettük meg, ahonnan a terepbejárás alkalmával, de a jellegzetes, meredek oldalú, fenyvessel borított hegy azonosítása nem volt probléma. Közben elkezdett csepegni az esõ, s 20-30 percen át változó intenzitással esett. Felértünk a csúcsra, ahol harmatos, élénkzöld fûvel és halványlila apró virágokkal borított kis rét fogadott. Szebb volt, mint másfél hónappal korábban, pedig már akkor is tetszett. De a gyönyörködésre nem sok idõ jutott. Még egyszer elmondtam mindent a pontõröknek és indultunk tovább a többiekkel a következõ pontra. Itt már az ismert útvonalon haladtunk, útközben telepítettünk egy bóját és lyukasztót a 11* ponton és hamarosan meg is érkeztünk a 11-es pont számára kijelölt helyre. Közben elállt az esõ. Itt is gyorsan elmondtam a teendõket és indultam is vissza egy hosszú nyiladékot követve az autóhoz, aztán az autóval vissza Rostallóra. 6 óra körül értem oda.

A kötélalagút már állt. A 9-es pont telepítése következett. A pontszemélyzet beszállt a Multiplába, elõször erdõgazdasági mûutat, majd széles sziklás erdei dózerutat, végül erdei szekérutat használva küzdöttük le a 200 méteres szintkülönbséget. Az autó egészen a gerincig felvitt minket, amivel jelentõsen segítette a 25 zacskónyi tej és kakaó pontra juttatását. Onnan már alig 10 perces sétával elértük a csúcsot. A feladatismertetés itt sem maradhatott el. Közben besötétedett és egy-két nem túl távoli puskalövés dörrenése hallatszott. Ez persze rendkívül bosszantó volt, hiszen engedélyeink – melyet az összes területet használó vadásztársaságtól megkaptunk – már szürkülettõl érvényesek voltak. A lövéseken mérgelõdve ültem a volán mögé és lassan visszaereszkedtem a völgybe. A mûutat elérve elemlámpák fénye villant meg elõttem. Megálltam a két középkorú férfi mellett, akik több meglepetéssel is szolgáltak számomra. Vállukon puska lógott, egyikük ingujja vérrel volt feláztatva, véralkohol szintjük pedig szonda nélkül is kimutatható lett volna. Elõször õk vontak kérdõre engem, de vezérigazgatójuk aláírása meggyõzte õket, hogy én nem járok tilosban. Ezután én próbáltam érdeklõdni afelõl, hogy õk mit csinálnak éppen. Nem voltak összhangban. Egyikük szerint õk lõttek néhány perccel korábban, másikuk tagadta. Abban egyetértettek, hogy erre az éjszakára mások is terveztek fogoly kilövést. Sikerült hozzájutnom egy névhez, felírtam az autójuk rendszámát, aztán újra megkértem õket, hogy ma inkább menjenek haza. Végül otthagytam õket. Ismét Rostallóra kellett mennem, ahol már csak négyen maradtak. Közülük egyiküket el kellett vinnem máshova, de a 7-es és 8-as pontok személyzete még nem érkezett meg, holott már ott kellett volna lenniük. Elmúlt este 9. Közben kaptam egy hangposta üzenetet, mi szerint már a közelben vannak. Negyed óránál többet nem várhattam rájuk, mert el kellett érnem a rajtot, ugyanis a rajtanyag egy része nálam volt, nem is beszélve a rengeteg zsemlérõl. Néhány percen múlhatott, hogy elkerültük egymást.

Ismét keresztül autóztam a hegységet és háromnegyed 10 körül értem a rajtba. Két autó állt a mûút mentén keresztben, villogó elakadásjelzõvel. Kis társaság állt az autók mellett: a táborvezetõ, a versenyorvos, a rajtszemélyzet és Antal István. Egy kézfogás: áll a pálya. Különös, megkönnyebbült érzés ez, amelyet csak néhány másodpercig élvezhetünk. A csapatokat szállító autóbusznak 15 perc múlva kellett érkeznie a szomszéd faluba. Eléjük indultam. A tervezett érkezési idõpont elõtt 4-5 perccel a faluba bevezetõ út végén fel is tûnt az autóbusz fénye. A Busz-Túra Kft. ismét óramû pontossággal szállította utasait.