Dolomitok © Szabó Bors

Első túránk a Dolomitokban időjárás szempontjából nem alakult túl jól. Éjfél után érkeztünk Dobbiacoba, ennek megfelelően az első túranap meglehetősen későn, dél körül indult. A Sorapis csoportban szemeltünk ki egy könnyűnek ígérkező bevezető túrát. A látvány azonban már itt is lenyűgöző volt. A Vandelli menedékház mögött fekvő Sorapis-tó meghökkentő színe annyira rabul ejtett bennünket, hogy alig tudtunk tőle elszakadni, annak ellenére, hogy erősen közeledett a napnyugta.

A következő éjszakát szintén Dobbiacoban töltöttük, de ekkor már láttuk, hogy ha nem akarjuk időnk nagy részét autóban tölteni, akkor célszerű feljebb költöznünk. Az 1757 m magasságban, a Misurina-tó mellett fekvő kempinget választottuk, mely árban is sokkal kedvezőbb volt. A délelőtti esőzést követően a Cristallo csoportba indultunk. Első tervünk az volt, hogy a Lorenzi menedékházig felmegyünk felvonóval és onnan kiindulva bejárjuk a Cristallo főgerincének egy szakaszát. A Monte Cristallot és környezetét azonban olyan sűrű, fekete felhők borították, hogy nem láttuk értelmét az oda vezető útnak. Úgy döntöttünk, hogy a Padeon-völgyben indulunk el és a térképünk (Tabacco: 03 Cortina D'Amprezzo e Dolomiti Ampezzane) által jelzett kuloáron keresztül próbáljuk elérni a gerincet. Abban az irányban nem voltak felhők, tisztán látszott a főgerinc. Bíztunk benne, hogy ez így is marad. Azonban a kuloár megközelítése közel sem volt olyan egyszerű, mint ahogyan képzeltük. Az utolsó 500 m-en a mellettünk lévő hegyekről lefolyó hatalmas törmeléklejtőkön kellett oldalazni. Az utat hébe-hóba kőbabák jelezték, de ennek ellenére sem volt könnyű követni. Az igazi nehézséget azonban a sziklatörmelékes lejtőt átszelő hatalmas, meredekfalú vízmosások jelentették, melyek keresztezése valóban próbára tett bennünket. Végül elértük a kuloár bejáratát, mely szinte a gerincig vezetett. Az ebben való előrejutás a 45 fokot megközelítő, néha meg is haladó meredeksége ellenére is sokkal könyebb volt, mint az előző szakasz. A méteres sziklatömbökön vezető "út" néhol egészen könnyen járható volt, máshol egyesével kellett megmászni a sziklatömböket, hogy feljebb jussunk. Leginkább a velünk szemben haladó néhány kisebb csapat által kirúgott kövekre kellett figyelni, no meg arra, hogy mi ne rúgjunk rájuk semmit, miután föléjük kerültünk. A kuloárt magunk mögött hagyva a hegy hasonlóan meredek oldalában már csak néhányszáz métert kellett megtennünk, hogy elérjük a főgerincet, melyet körülbelül 45 fokos szögben megbillent kőzetlemezek égbe nyúló élei alkottak. Idővel elég rosszul álltunk, a rövid pihenőt arra használtuk, hogy eldöntsük, hogy a nagyon vonzó gerinc mentén, vagy a már ismert kuloár mélyén haladva térjünk-e vissza a völgybe. Végül a járt út mellett döntöttünk, és kényelmes tempóban haladva éppen napnyugtakor értünk vissza túránk kiindulópontjához a Tre Croci hágóba.

Harmadnap a korábbiaknál valamivel kedvezőbben alakult az időjárás. Az eddigi napok délelőtti esői ezen a napon már a reggeli órákban befejeződtek. Ezen felbuzdulva a Tofana de Rozes (3225 m) megközelítését, esetleg megmászását tűztük ki célul. Az autót 1923 m magasságban a Dibona menedékház alatt hagytuk. Utunk kezdetben a Tofana de Roses déli falának tövében haladt. Ez a szakasz teljesen problémamentes volt, legfeljebb a menedékháztól a fal lábáig vezető út meredeksége érdemel említést, itt 300 m szintkülönbséget kellett leküzdeni egy alig 1 km-es szakaszon. A következő kilóméteren azonban volt lehetőség ennek kipihenésére. A hegy függőleges déli fala ezt követően fordul észak felé, innen indul a Lipella ferrata, mely egy alagúttal kezdődik. Bejáratához rövid, szinte függőleges felmászás vezet. Az alagút már kezdetben is meredeken, de egyenes vonal mentén vezet felfelé, később pedig spirálisan – mint egy csigalépcső – tekeredik felfelé. Végül, amikor 200 m-rel (!) magasabban ismét elértük a felszínt, a sok kanyar miatt azt se tudtuk, merre van észak. Utána rövid, meredek, kiépített lemászás következett, melynek különösen az utolsó pár lépése volt meglehetősen kellemetlen. Innentől kezdve a ferrata a Rozes nyugati falában halad. Ezt a hegyet is a Cristalloról ismert meredek dőlésű lemezek alkotják. A nyugati fal azonban nem párhuzamos a lemezek esésvonalával, ezért itteni látszólagos meredekségük jóval enyhébb. A ferrata úgy van kiépítve, hogy e lemezek mentén lassan ereszkedve halad észak felé, az ereszkedést pedig gyakran függőleges felmászások szakítják meg, melyek egyik lemezről a másikra vezetnek fel. E szakaszok természetesen el vannak látva biztosító eszközökkel, a felmászás azonban mindenképpen jó erőnlétet igényel. Az ilyen módon le, s fel hullámzó utunk összességében mégis felfelé vezetett. Végül elértük a nyugati fal északi végét, ahol a nevezetes Tre Ditta szikláknál kellett végleg eldöntenünk, hogy megmásszuk-e a Rozes csúcsát. A csúcsra vezető út itt visszafordul dél felé, így a kőzetlemezek mentén haladó szakaszokon már nem veszít szintet. A ferrata további 330 m szintemelkedés után éri el a legfelső kőzetlemezt, innentől annak tetején, a faltól távolodva vezet a csúcsig. Nekünk erre nem volt időnk, a másik útat választottuk, mely a Rozes északi lejtőjének oldalában vezet a Tofana di Mezzo és a Tofana de Rozes közötti hegyszorosban álló Giuseppi menedékházhoz. A menedékház óriási sziklatömbök között épült kevéssel a már nem üzemelő Cantore menedékház fölött. Innen egy rendkívül meredek törmeléklejtőn lehet leereszkedni a Dibona házhoz, a levezető út azonban a nagyon gondos kiépítésnek köszönhetően könnyen járható.

Utolsó túranapunkon szikrázó hajnali napsütésre ébredtünk. Igyekeztünk kihasználni a lehetőséget, hogy végre egy valóban egésznapos túrára indulhassunk. Tervünk a Tre Cime környékének alapos bejárása volt a Toublin torony (2617 m) vagy a Monte Paterno (2744 m) megmászásával. Misurinából autóút vezet a Tre Cime déli lábánál álló Auronzo menedékházhoz. Az úthasználatért azonban útdíjat kell fizetni, nem is keveset: 18 EURO-t autónként. Úgy döntöttünk, hogy inkább gyalog megyünk. Utólag kiderült, hogy nem is dönthettünk volna jobban. Az út olyan meredek volt, hogy kis autónk valószínűleg nem jutott volna fel a tetejére. De azzal, hogy gyalog indultunk nem vesztettünk sok időt, ugyanis a legelső kanyarban – anélkül, hogy stoppoltunk volna – megállt mellettünk egy német mikróbusz és felajánlotta, hogy felvisz minket. Az Auronzo menedékháznál hihetetlen mennyiségű turista gyűlt össze, többségük a 101-es számú úton a Tre Cime déli oldalában indult kelet felé. Ezt látva úgy döntöttünk, hogy nyugatról megkerüljük a híres hegyet és az északi lábánál fordulunk keletre. A Col de Mezo nyeregig vízszintes sétaúton jutottunk el, ahonnan szép kilátás nyílik a Tre Cime északi oldalán fekvő katlanra. Innen ezt a katlant keresztezve folytattuk az utat, közben már távolról láttuk a Tre Cime menedékház felé tartó összefüggő "menetoszlopot". El is kerültük a házat és a Toublin torony felé vettük az irányt. Arra esélyünk sem volt, hogy a tornyot és a Monte Paternot egyaránt megmásszuk, ezért a rendkívül impozáns tornyot csak alulról szemléltük meg, körbejártuk, majd visszatértünk a menedékházhoz. Ahogy közelítettünk egyre pontosabban rajzolódott ki előttünk a menedkháztól a Monte Paterno csúcsához vezető rendkívül erősen csipkézett gerinc. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy azon a gerinen vezet az út a csúcsra. Elindultunk felfelé. Az első néhány lépést követően azonnal alagúthoz értünk. Az algútat a keskeny hegygerincbe vájták úgy, hogy hol keleti, hol pedig nyugati irányba néző "ablakokkal" érinti a felszínt. Ezen az első szakaszon szinte nem is volt szükségünk lámpára, olyan gyakoriak az ablakok. Az alagút második része egy hosszú egyenes járat, mely csak két végén érintkezik a felszínnel. Ezt követően magunk mögött hagytuk az alagutakat, a ferrata hátralévő része a gerinc bal oldlában vezet felfelé és 70-80 fokos meredkeségű szakaszokat is tartalmaz. Ezek azonban alaposan ki vannak építve. Az alagút végétől akár 15 perc alatt is fel lehetne jutni a Monte Paterno oldalában lévő útelágazáshoz, de ez egy rendkívül forgalmas út. Itt több türelemre volt szükségünk, mint erőnlétre. Az útelágazás kb. 80-100 m-rel van a csúcs alatt. Innen négy út indul, mi északi irányból érkeztünk. Nyugat felé van a csúcs, ezzel szemben a hegy keleti irányban lefutó mellékgerincét követhetjük, dél felé indulva pedig egy rövid "menekülőút" vezet a Laverado menedékházhoz. A csúcsra vezető út egy kicsit kellemetlen átlépéssel indul, de utána más technikai nehézséget nem tartalmaz. Felfelé haldva a törmelékes hegyoldal meredeksége egyre csökken. A kőbabákkal jelzett út követése azonban figyelmet igényel, mert az igazi útról letérő turisták ösvényei félrevezethetnek, a laza törmelék pedig az útról letérve veszélyes lehet. A csúcsról gyönyörű kilátás nyílik a Toublin toronyra, az alattunk lévő menedékházakra és tengerszemekre , valamint a Tre Cime csúcsaira és északi falára Rövid pihenő után visszaereszkedtünk az elágazáshoz, lefelé talán még nehezebb volt követni az utat, mint felfelé. Úgy számoltuk, hogy a keleti gerinc bejárására még lesz időnk. Ez az útvonal kevésbé volt forgalmas, kiépített és sétával járható szakszokon haladtunk fél km-en keresztül. Közben többször visszapillanthatunk a magunk mögött hagyott csúcsra . A második fél km – mely továbbra is a gerincen vezetett – már nem tartalmazott ferratát. Ezt követően fordulhattunk dél felé, egy közepesen meredek törmeléklejtőn ereszkedtünk le a gerincről, melyen jól kijárt csapást tudtunk követni. Végül dél felől megkerültük a Monte Paternot és a Laverado menedékház mellett elhaladva érkeztünk vissza az Auronzo házhoz. Már csak az 5 km hosszú autóút megtétele maradt hátra. A reggeli feljövetelünk után már nem is okozott meglepetést, hogy lefelé is akadt önként jelentkező autós arra, hogy levigyen minket a sopomrónál parkoló autónkig.


Utolsó módosítás: 2003.04.28.