Végre ismét egy kerékpáros napot tartalmazó túlélõ, amiben ennélfogva az életben maradás mellett a tisztes helyezésre is volt némi kilátásunk! Bikaerõs tanárcsapatunk azonban már indulás elõtt menetképtelenné vált, mert Nagy Zoltán és Szoboszlay András kollégák lábai nem mûködtek a célnak megfelelõen. Lunczer Ildikó tanárnõt hamar elnyelte egy jó középcsapat, én magam pedig Marton Sándor mellé ugrottam be tartaléknak a kiskorú tagok istápolására, ha netán õ sérülés miatt kiszáll. Ezzel a "Sass Flóra" névre hallgató formáció be is fejezte pályafutását.

A nagy létszámú mezõny vonaton és busszal közelítette meg Ajkát, s itt némelyek már dörzsölték is a kezüket, mert igazolódott a tereptippjük. Este még egy kiadós kaptató várt ránk Urkútig, amit majdnem mindenki képes volt nyeregbõl teljesíteni. Az iskolaudvaron megejtettük a formaságokat; sajnos most nem telt jobb csatakiáltásra, mint, hogy "mindenki egyért, egy mindenkiért". Hajnalban a pontõrök kiutaztak állomáshelyükre, majd mi is utánuk eredtünk. Csapatunk, a "Rendíthetetlen Oroszlán" (azazhogy Szilárd Leó) az emelkedõket leszámítva jó iramban tudott haladni, s ekkor még csak az igazi nagyágyúk elõztek meg bennünket.

Az útvonal a Kab-hegy félelmetes meredélye alatt szintben haladva nyugat felé kanyargott. A szõci focipálya után (ahol nagyjából mindenki eltalálta a kaput) elbúcsúztunk az országúttól, és kisvártatva a Bakony egyik katonai gyakorlóterepén találtuk magunkat. Utunk mellett kiégett mûházak éktelenkedtek, az erdõt pedig manõverezésre alkalmas, tágas mezõségek váltották fel. Itt került sor az elsõ nagy próbára, amely az (el)irányító szöveg szerint a "csiplek-hegyi romoknál" volt – valójában pedig jóval alattuk. Ez néhány csapatnak, amelyek nekivágtak a meredélynek, kisebb idõveszteséget okozott – míg a "lustábbja" a hegy mögött "kényelmesen" felhajtott a katonai kiképzõtáborhoz.

Itt már sok csapat torlódott össze: a várakozók kellemes majális hangulatban harapdálták szendvicseiket, a soron lévõk pedig nekivágtak a nagy kalandnak. Drótkötélen táncoltunk , házba másztunk hágcsón, falra kúsztunk egy szál sisakban, föld alatti labirintusba bújtunk és a hegytetõn hitelesítettük a "tizenhárom" feliratot, amelyet ügyes kezek kövekbõl raktak ki. A pontõrök közérzete itt még kifogástalan volt, kedvességüket és a bíztatást ezúton is szeretném megköszönni.

Röpke pihenõ után továbbrobogtunk a nagyszerû kopáros felszínen, amelybõl a távolban több kúp alakú púp állt ki. Közülük (a Hungária Kupáról többeknek ismerõs) Cseket-hegy volt a verseny második nagy központja. Kaptunk üdítõt, nézelõdhettünk távcsõvel, fújathattuk magunkat a széllel. A gumigurítás az utolsónak érkezett néhány csapatnak már nem teremhetett busás pontokat, mert a katonák – megszegvén az egyezséget – este mindenkit lekergettek a hegyrõl. A három tájfutóbója megfogása körül is voltak félreértések: némelyek egyesével karikáztak közöttük, máshol az egész csapat úgy imbolygott végig a festõi gerincek és dombok között, mintha láncra fûzték volna. Az ebbõl adódó idõkülönbségek a verseny végén kemény vitákat okoztak.

Nekem is odarikoltott egy társaság: "Szétváltál!". Én akkor másra gondoltam, de a ruházatom körül minden rendben volt. Viszont mikor a második bója felé menet végigmustráltam kerékpáromat, észrevettem, hogy az tényleg "szétvált" a kíméletlen igénybevételtõl, mégpedig a hátsó, ún. ülõcsõ alján. Az orosz gyártók kispórolták a vázból az anyagot, emiatt a paralelogramma átlója hõsi halált halt. Meglepõ módon azonban a váz mégsem csuklott össze, viszont a következõ emelkedõkön erõsen hajladozott és szánni valóan nyekergett. Továbbhaladásom kétségessé vált, de legalábbis nagyon lelassult.

Az ódörögdi emelkedõ után egy fél versenyzõ (Marton kolléga dereka) és egy fél bicikli kiállt. Félúton túl voltunk már, és ezzel a döntéssel mindenki elégedett volt. Jómagam azért is, mert rám maradt az õ masszív kerékpárja – no meg a csapat ifjú motorjai, akik a magunkfajta eltörõdött koloncok nélkül bizonyára az elsõ háromba röpítették volna a Rendíthetetlen Oroszlánt.

Lassan elhagytuk a Bakony vidékét, és a Sümegtõl délre húzódó murvaúton becserkésztük a Keszthelyi-hegységet. Üdezöld erdõségek és néhány terephullám után Várvölgy falu fogadott bennünket, ahol végre pontokra válthattuk elméleti tudásunkat. Egy tesztfeladat keretében kifejtettük, hogy Sass Flóra "Afrika-utazó nõ", Téry Ödön pedig "alpinista, kinek nevét a Magas-Tátra egy híres turistaháza õrzi." A huszonnégy nevezett csapat ugyanis egy-egy magyar felfedezõrõl vagy világjáróról kapta a nevét. Közöttük volt Fa Nándor, Kittenberger Kálmán, sõt az igen népszerû Zsilinszky Endre, iskolánk volt tanára. (Némely csapatok az õ azonosításával nehezebben boldogultak.)

Vállus után derekas izzadás várt megfogyatkozott csapatunkra. Még szilvát sem láttunk a fákon, holott tudvalevõ, hogy az emelkedõk okozta gyötrelmeket ez enyhíti a leghatékonyabban. És ahogy átértünk a hegység legkegyetlenebb kaptatóin, még nagyobb megpróbáltatás meredt elénk: találkozás Karellel, a pontõrrel. Mivel éppen a nyakára torlódott csapatokat hesegette, sokáig nem volt hajlandó szóba állni velünk (ezalatt, persze a mi óránk járt.) Amikor pedig végre leereszkedett körünkbe, abban sem volt köszönet. Olyan õrmesteri szavakat intézett hozzánk, amelyektõl csapatunk "egycsillagos" tagjainak férfivá avatása azonmód lezajlott. Mindegy, gondoltam, majd a rendezõkkel megbeszélem a dolgot – vagy nemes bosszúként megírom az iskolaújságban.

Ott helyben azonban nem mondattuk magunknak kétszer a kacskaringós, ámde határozott buzdítást: nyomban leeresztettük az összes gumit, hogy aztán ismét felfújjuk õket. Ezenkívül felrohantunk a hegyoldalba a "fütyülõs" kulcstartóért, amelyen a múltkori túlélõrõl megmaradt felirat ("Boróka") mellett egy leolvasandó szám is díszelgett. Szerencsére már csak egyetlen állomás maradt a cél elõtt: a szlalompálya , amelyet nagy kedvvel teljesített minden csapat – s utána már a Balaton felé terelgettek bennünket szívvidító déli lejtõk. A gyenesdiási általános iskola pedig már várt ránk a teli tányérral és a hûs vizû zuhannyal.

Másnap Pépp Gábor másodpercre pontosan kipakolta a mezõnyt a Keszthelyi-hegység Tátikának nevezett északi vidékén, ahonnan ismét a Balaton partjáig kellett visszajutnunk valahogy. Elõször a régió névadó magaslata tornyosult fölénk a maga 410 méterével. Tetején pontõrsátor, a feladat a következõ: "Mekkora a Tátika – Sztupa – Rezi vár háromszögnek a sztupánál lévõ szöge"? A sztupa (amely a térkép szerint "ázsiai építészeti alkotás") nem esett a túra útvonalára – viszont a matekórákon tanultak segítségével találtunk kiutat innen is. Elég, ha a Tátikánál és a rezi várnál megmérjük a szögeket, majd összegüket kivonjuk a 180–fokból.

A hegy északi szoknyáján, friss lélegzetû erdõségben adtuk vissza a természetnek a nehezen megszerzett szintkülönbséget. Távolról láttunk néhány "õshalmot", azaz vaskori temetõdombot, amelyeket – ha hinni lehet az idegenforgalmi ismertetõnek – illír népek hagytak ránk látnivalónak. Zalaszántó mellett át kellett jutni a parlagföldeken, hogy aztán a rezi katonai bázist útba ejtve a háromszög másik csúcsába is felkaptassunk. Egy kisebb csalánoson áthatolva elértük a honvédségi objektum határát jelentõ patakot. Az elõre kezünkbe nyomott fénykép alapján felismertük azt a – fákra erõsítet – õrkunyhót, amely mellett nagy-nagy próbatétel várt a legénységre. Hordágyra kellett ugyanis fektetni a csapat legnehezebb tagját, és le – majd ismét fölhurcolni húsz métert a hegyoldalban. Marton tanár úr elnézést kért, s mivel a pontõrök (Annár Gyula és felesége) nem adtak helyt balesetvédelmi ihletésû kifogásnak, sóhajtva felfeküdt a saroglyára. Mi meg nekiveselkedtünk: hegy felõl Bence és Péter, elõl egymagam. Alul szusszantunk, cseréltünk, majd valamivel a kijelölt cél elõtt ledobtuk terhünket, de ezt méltányosságból elfogadták hiánytalan feladatteljesítésnek. Sajnos az itt készült fénykép, amely nagy érdeklõdésre tarthatna számot, rosszul sikerült.

A rezi várromhoz a létezõ legmeredekebb útvonalon kapaszkodtunk fel, s felettébb örültünk is az itt kiutalt másfél liter gyümölcslének. Tájolónkat a külön e célra odakészített állványra helyezve bámulatos pontossággal megállapítottuk a keresett látószöget, majd a várfalba ágyazott fantáskupakot is kibányásztuk , hogy a belehelyezett céduláról megtudjuk a következõ állomás koordinátáit. Ez pedig egy igen távoli erdõfoltnál volt keresendõ, a kis térkép szerint a "Kék rom" jelzés mentén. A turistajelzés azonban nem engedelmeskedett az elméletnek és a várhegy alatt néhány csapatot kegyetlenül "elkalauzolt" – egyeseket Zalaszántóig. A leleményesebbek azonban túljártak a szervezõk eszén, és egy órán belül jelentkeztek a tetthelyen. Itt egy ananászkonzervet kellett kibányászni a feltört ugarból, majd helyébe egy másikat süllyeszteni. Mi olyan mélyre ültettük a kompótunkat, hogy talán még most is ott lapul – pedig csak le akartuk rázni az utánunk jövõ csapatot.

Hangulatos beszélgetésbe merülve talpaltunk el a soron következõ állomásig (Fagyoskereszt), amelytõl kezdve némiképp keményedett a hajsza. Egy szederrel benõtt irtáson áthatolva, csuszamlós kaptató utána a Hungária Kupa egy másik jeles terepén találtuk magunkat. A hegytetõn olyan körmönfont alakzatot kellett volna kirakni Legoból, hogy órákig kellett volna várni a hegytetõn, míg sorra kerültünk volna – ennélfogva a feladatot másnapra halasztva rögvest indultunk is tovább. Tájfutótérképre váltva kisebb nehézségek árán megfogtuk a hat kijelölt bóját, amelyek értékes jutalomperceket jelentettek az összesítéskor. Itt már erõsen kínzott bennünket a szomjúság, de szerencsére most is volt, aki lelket öntött a csapatba: Szládek Zoli, aki valósággal felvonszolt bennünket a völgyek fejénél, vagy gerinceken megbúvó narancsszínû bójákhoz. Az elõírt minimális átmeneti idõ, hatvan perc elteltével bebuktunk a hetes pontra, ahol ismét nagyot mérgelõdhettünk: víz ugyanis nem volt. Helyette a csapat minden tagjának föl kellett vonnia kötélen egy vaskos rönköt nyolc méter magasba. A pontõrök ezúttal is nagyon együtt érzõknek bizonyultak, és most kérek elnézést, hogy akkor és ott ezt nem méltányoltuk.

Rövid, ámde kimerítõ menetben elértük a fejenként három deci ásványvízzel kecsegtetõ sáros-tói állomást. A pocsolya – mondanom sem kell – kiszáradt, és csak néhány hungarocell-halat tudtunk fogni belõle, hasi oldalukon egy-két perces idõjóváírással. A verseny rendezõjének és lelkének, Szabó Antalnak "utótagja", Antal István kolléga ezen a ponton engedett meg magának pár perc pihenõt, egyébként – mint a biciklis napon is – fel s alá masírozott a terepen, hol gyalog, hol autóval. A kilences állomáson, ígérte, lesz majd víz. Mi akkor már se láttunk, se hallottunk, de becsülettel elvánszorogtunk odáig, mert a kiírás szerint itt is be lehetett fejezni a versenyt.

A bõséges vízkészlet visszaadta életkedvünket, olyannyira, hogy végül rászántuk magunkat a továbbhaladásra. A csapat nevében még teljesítettem a feladatot: hernyószerû kötélmászóka belsejében kellett végigkecmeregni, egyik kezemben egy hímes tojást szorongatva. Eközben egy olyan bemozdult fotó készült rólam, amit a legmodernebb csúcstechnológiával sem tudtam orvosolni, így az kimarad e beszámolóból is.

A hátralévõ néhány állomást vidoran ügettük végig: a tízesen Activity volt a feladat (sikerült eltalálnunk egy olyan szószörnyet, "szárkapocscsonttörés"), a tizenegyesen sátorállítgatás (a sötétedés miatt ez is másnapra maradt), az utolsónál (Vadlány-lik) pedig csak beirányították a késõn odaért csapatokat Gyenesdiásra. Útközben azonban még megcsodálhattuk a "Rügyfakadás – Tavaszünnep" nevû folkrólfesztivált, illetve az egész túra talán legszebb látnivalóját, a falu fölötti volt murvabányát. A közeledõ vihar miatt rohanvást érkeztünk be a célba, s ez meg nem érdemelt tapsot hozott a Rendíthetetlen Oroszlánnak, amely – mintegy megpecsételve a fárasztó napot – együttes csatakiáltással köszönte meg a két nap folyamán kapott sok szép élményt. A jó középmezõnybeli helyezésünknél fontosabbnak éreztük, hogy sikerült végigmenni a teljes pályán.

Most már csak az utójáték volt hátra: kis éji vita arról, hogy mely feladatokat kell törölni a pontversenybõl (emiatt csapatunknak másnapra nem maradt hátraléka), illetve, hogy az önhibájukon kívül eltévedt vagy kerülõre kényszerült csapatoknak mekkora idõjóváírás jár. Másnap megtörtént az eredményhirdetés (Farkas Andrásék gyõztek), s a fél mezõny buszra szállt, a másik fele pedig átvonult Keszthelyre, hogy pár gombóc fagyi után vonatra dobja magát. Kisvártatva már a Keletiben búcsúzkodtunk – a másnapi dolgozatok biztos tudatában és további nagy kalandok reményében. Magában mindenki biztosan a következõ dalt énekelte, amely az oklevélen is szerepel: (Copyright: Szabó Antal)

Megmondták a költõk régen:
Legjobb Kis Túlélõnek lenni
Az eredményhirdetésen.

A szemem ezért ragyog,
Mert (valamilyen nevû) csapatommal
A (mindegy, hányadik) helyen a célba vagyok.
(Milne után szabadon: Bicimackó)

Utolsó módosítás: 2001.07.01.