Astrakas hegység (Görögország)

Az 1. nap: Indulás, avagy minden kezdet nehéz
A 2. nap: Flúgos futam, avagy gyülekeznek felettünk a viharfelhők
A 3. nap: Előjáték, avagy kínszenvedéseink színtere: Astrakas
A 4. nap: Akció, avagy itt a nagy nap
Az 5. nap: Az utolsó erőpróba, avagy a visszatérés a felhők birodalmából
A 6. nap: Egy szerencsés nap, avagy végre fordul a kocka?
A 7. nap: Egy költői nap, avagy már egy hete csak a mamára gondolok
A 8. nap: Még egy nap pihenés, avagy a semmittevés milyen fárasztó
A 9. nap: Megint úton, avagy az Olympos felé félúton
A 10. nap: Egy újabb kihívás, avagy látogatás az istenek hegyén
A 11. nap: Szent István napján, avagy hogyan is ünnepeltünk mi
A 12. nap: Újra úton, avagy isten veled tengerpart
A 13. nap: Hetedhét határon túl, avagy milyen a balkáni vendégszeretet?
A 14. nap: Véget ér a nagy kaland, avagy mindenhol jó, de a legjobb nem a Balkánon!


Indulás, avagy minden kezdet nehéz

Anikó vasárnap esti telefonja, valamint Bors hétfő reggeli kötélvásárlási akciója biztosított abbéli meggyőződésemben, hogy az ilyen nagyobb túrákat megelőző procedúrákat ezúttal sem tudjuk elkerülni. Az Érdről tervezett 9 órai indulást megfeszített munkával sikerült délután 2-re feltornázi, ami még a sokéves átlagot is felűlmúlta. Hasonló tempó jellemezte további utunkat is, így csak estére értük el a tompai határátkelőt, ahol minden különösebb nehézség nélkül jutottunk be Szerbia területére. Este 9 óra körül ejtettük meg az első sofőrcserét, evvel kezdetét vette egy igazi éjszakai rohanás, mely átnyúlt a túra második napjára is.

Flúgos futam, avagy gyülekeznek felettünk a viharfelhők

Gyönyörű tempóban hasítottuk a nagy szerb éjszakát – bár időnként leragadó szemmel – kivéve egy jó pár félórányi szerpentint, ahol Matu barátunk – utánfutós autóval – a Forma 1-ben érezhette magát, ezért fel kellett hagynom a filmekben is igen-igen ritkán látható, leginkább a hanyag elegancia kifejezéssel jellemezhető stílusommal, e helyet a kormánykereket keményen megragadva, összehúzott szemöldökkel igyekeztem tartani a tempót. Jó kis móka volt!

Éjjel 1 órakor szembesültünk a rieg valósággal: a macedón hatánál egy jó hosszú sor végére soroltunk be, melynek az elejére háromórányi tömény unalom után jutottunk. Egy kis izgalmat Zotya kocsija csempészett életünkbe, a jobb hátsó gumija ugyanis kilehelte a lelkét, szegény nem bírta a terhelést. A Macedóniának nevezettt kősivatagban úgy 150 km-t tettünk meg, de ez annyiba került, mint a szerbiai 800 km. Ezek után nem csoda, hogy elegünk lett ebből, s a határig hátralévő kb. 100 km-t izgalmas mellékutakon tettük meg, hogy reggel fél 10-kor átléphessünk Görögország területére. "Gyors" – úgy másfél órás ü fejszámolás következett, hogyan is állunk idővel és pénzzel, majd indulás. Végeláthatatlan szerpentineken vezetett az út, ezt ismét Zotya kocsija únta meg, ezúttal a fék forrósodott át, ezért kis kényszerpihenőt tartottunl a festői Kastorias tó partján. Az utolsó szakasz következett, hogy ez se teljen el esmeény nélkül, arról most Matu gondoskodott. Egy szerencsétlenül végrehajtott megfordulási kísérletnél az utánfutó megpróbált a bal hátsó sárhányón át a csomagtérbe parkolni. A végeredményt mindenki elképzelheti. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Zotyának ezúttal a kuplunggal gyűlt meg a baja, Borsnak az elektromos rendszerében mutatkoztak problémák, s már raz is látnivaló volt, hogy a barlanghoz sem fogunk feljutni ezen a napon, a kép nem tűnt túl biztatónak. Estére végre befutottunk az utolsó faluba, ahol némi huzavona után nyugovóra tért a csapat. Egyik fele egy építkezésen, volt, aki kocsiban, és akadt, aki egy templom kertjében.

Előjáték, avagy kínszenvedéseink színtere: Astrakas

Reggel nyoma sem volt az előző esti nyűgös hangulatnak, veszekedés helyett mindenki lázasan készülődött a nagy menetre. 9 után nem sokkal csupa mosolygós ember vágódott be a kocsikba, és indultunk Mikropapinonba, ahonnan a turista út vitt fel a magasba. Újabb pakolás, a felszerelések rendezgetése után 11.37-kor kaptuk vállainkra a csurig pakolt hátizsákokat, s indultunk neki az 1000 m-es szintkülönbséget magában rejtő hegyoldalnak. Nehéz szavakba önteni hogyan rogyadoztunk a 30-40-50 kg-os zsákok alatt, mindenzt zútő napon. Minden nehézség ellenére az első emberek hatórás gyaloglás után már fent álltak az emelkedő tetején, és alig egy órával később az utolsó versenyző is felért edzőjével együtt – Attis és Bors. A történelmi lépést telefonon közvetítette a vilgának: "Kis lépés az emberiségnek, és egy hosszúlépés nekem!" Kozben Tusz Károly szórakoztatott minket, a meredek lejtőn rálépett egy kb. 80-100 kg-os lapos kőre, melynek több se kellett, megindult alatta. Így szörfözött egy pár méterten át, s további produkcióként az én vadonatúj zsákomat görgette maga előtt, vagy éppen alatta. Szerencsére a zsákomon hordott 100-as kötélnek nem esett baja, pedig azt alóla kellett kibányászni. Csapatunk "legbarlangászai" minden pihenés és teketóriázás nélkül nekiláttak barlangot keresni, ez sajnos nem járt sikerrel. Magamban reménykedtem csak, talán nem tévesztettük el a fennsíkot! Mivel sehol egy barlang, ájabb módosítás következett a tervben. Egy juhász útbaigazítása után az Epos-barlangot sikerült behatárolni, így ezt az egy barlangot terveztük meghódítani.

Akció, avagy itt a nagy nap

Ébresztő: 4.30-kor! Az első, másnéven beszerelő csapat tagjai Verse Gabival kiegészülve nekilódult, hogy az tmutatás alapján megkeresse az Epost. Jó egy órai keresgélés után találtunk egy barlangot, de a bejárata nyomoban sem hasonlított a mi vázlatunkra. Négyen indultunk a fennsíkon dél felé, míg a csomagoknál ott maradt Alice és Karel próbáltak közös témát találni. És bár itt már oda volt a reggeli lendület, folytatódik pechsorozatunk, mégis a túra eddig legszebb pillanatait élhettük át!Jókora gyaloglás után felkapaszkodtunk egy jókora egybefüggő karrmezőre, és kisétáltunk a fennsík szélére. A reggeli nap fényében csodálatos látványt nyújtott a kanyon, a maga közel 1000 m-es vízszintes falával, beugró szurdokaival.

Rocky és Gábor találtak egy kisebb barlangot, így őket szem elől tévesztettük. Zsacival elindultunk vissza a felszereléshez, útközben Zotyával is összeakadtunk. Nem sokkal később megérkezett Rocky és Gábor is, így már az egész csapat fáradtan és kedvtelenül hevert a tűző napon. Ekkor érkezett az előző napon megismert Juhász, nekünk hajtotta nyáját, majd félreérthetetlenül közölte, a már három órűja megtalált barlang ott lent, az Eposz. Megkezdtük az előkészületeket, mindknki beöltözött, Gabi pedig visszaindult a jó hírrel: legalább egy barlangba lejut a csapat.

A beszerelés azonban váratlan akadályba ütközött, a fal olyan keménynek bizonyult, hogy a nittfúró alatt szikrázott! Közben meglátogatott minket Bors és Barna, elmesélték hogy olaszok érkeztek a fennsíkra, megmutatták a Provatinát a táborunktól kb. két percre. Jómagam egy óra után untam meg a várakozást, elindultam vissza a táborba, de a többiek már elindultak a barlang felé. Közöltem velük a rossz hírt, ilyen tempóban aligha jutunk le az aljára.

Evés után úgy döntöttem, inkább nem erőltetem a barlangot, inkább visszamegyek a déli oldalra, ezúttal fényképezőgéppel. Velem tartott Anikó is, és bár a látvány nem volt olyan lenyűgöző, mint a reggeli órákban, így is eléggé megható volt. Bónuszként találtunk egy három másodperces visszhangot. Túl sok időt nem tölthettünk el, indultunk vissza. A fennsík forrásánál találkoztunk egy göröggel, vele igyekeztünk közös nyelvet találni. Sajátságos stílusában előadott egy izgalmas történetet. Eszerint pár évvel ezelőtt négy német kutatta a barlangot, elmondása szerint lefelé fúrtak. Ekkor történt a tragédia, valószínüleg leszorított vízszintű karsztvízbe ütköztek és a feltörő víz elől menekülve leszakadt alattuk a kötél. Fiatal barátunk meglehetősen plasztikusan mesélte kinek mije hiányzott.

Itt, a forrásnál, több lépcsőben összefutottunk még Vicával, Barnával, Zsacival, Zotyával, Karellal. Kellőképpen feldobódva indultunk vissza a barlanghoz: jómagam a felszerelésemért, Anikó pedig a barlangászat reményében. Végül is a beszerelt kötél úgy 130 métert tett ki és tízen jártak lent. Ez is valami, legalább legközelebb pontosan fogjuk tudni hogyan kell felkészülni erre a túrára. Túl sokáig időztem a barlangnál, a felszerelésemből többen kicsemegézték az arra érdemesebbeket, így sötétedés után caplattam vissza a táborba. Gyors vacsora, majd összepakoltam a csomagomat a másnap reggeli indulásra. Hogy önkéntelenül is milyen előrelátóan cselekedtem az csak másnap hajnalban derült ki.

Az utolsó erőpróba, avagy a visszatérés a felhők birodalmából

Ébresztő 4:00-kor! Ráadásul nem megszokott hajcsárunk – Veresusztai Gé þ hanem égzengés és Alice sürgető hangja keltette kicsiny, de mindenre elszánt csapatunkat. A felettünk cikázó villámoknak köszönhetően csúcsot döntöttünk, ilyen gyorsan még az életben nem bontott tábort a Pizolit SE!

Mire megvirradt, indulásra készen voltunk, s az ég is kiderült þ az első szerencsés jel! þ pár kövér esőcsepptől eltekintve megúsztuk a nagy fürdést. A felkelő nap első sugarai látták, ahogy a csapat végleg maga mögött hagyja a zordon, mégis gyönyörű Astrakast. Ennyit a romantikáról. Mivel nem kellett a hőséggel küzdenünk, elég jó időt futottunk, 5:30-kor indultunk, 10:00-kor már lent is voltunk a kocsiknál, ebbe két nagyobb megállás is belefért. A 200-as kötél lecipelésében segített Zsaci, Matu, illetve Karel, nekik egy életen át hálás maradok ezen cselekedetükért.

Csomagjaink szortírozása utén még képeslapok vásárlására is futotta időnkből, majd eljött a búcsú pillanata, a "B" betűsök csapata – Bors, Barnó – Magyarországot célozták meg, mi pedig következő táborhelyünk felé indultunk. A sok meredek szerpentin megviselte a kocsikat. Úgy kb. 100 km megtétele után találtunk táborozásra alkalmas területet, egy kis hegyi patak partján. A víz hideg volt ugyan, de egy kis lelkierővel meg lehetett oldani a fürdés kérdését. A jóízű vacsorát pezsgőbontás, különböző tósztok, majd vedelés követte. Ezek után igen jó hangulatban feküdtünk le.

Egy szerencsés nap, avagy végre fordul a kocka?

A reggeli felkelés még nyűgös hangulatban találta a csapatot, de ez érthető is ilyen napok után. Nem javított közérzetünkön az sem, hogy Verespusztai Gabi kolompolása ébresztett fel 6-kor. Hiába, vár minket a tenger! Először egy birkacsorda okozott némi izgalmat, gyanusan felénk terelték őket, de az utolsó pillatban továbbmentek az úton. Kisvártatva egy helyi elem is feltűnt, arcán boldog modollyal közölte, hogy a föld az övé. Rendkívül barátságos volt, angol, német, görög keverékén beszélgettünk vele egy pár mondatot. Nyugodtan aludjunk itt, ha akarunk. Szabadkoztunk, egy óra múlva itt sem leszünk, így barátságban elköszöntünk egymástól. Indulás!

Mivel a tenger és mi közénk keveredtek a Meteórák, így őket is útba ejtettük. Sietnünk kellett nehogy pont szieszta idején érjünk oda.Ezt a helyet a természet csodájának és az emberi lélek vágyainak, alkotóképességének ötvöződése teszi kivételessé. Ahogy lenyűgözve álltunk az égbe nyúló kopár sziklakúpoknál, elképzelnisem tudtuk, kik, és hogyanmászták meg először ezeket a sziklákat. Két kolostort tudtunk meglátogatni, de ez is bepillantást adhatott az egykor itt élő szerzetesek életébe. Vegyes érzésekkel hagytuk magunk mögött ezeket a kolostorokat, de az biztos, hogy mindenki számára örök élmény maradt. Viszonylag sík terepre érve, jó tempóban autóztunk tovább, a hón áhított tenger felé. Az utolsó akadály egy hegyvonulat volt, ez Zotya kocsiján csaknem kifogott. Felfelé a hűtővíz forrt fel, lefelé a fék melegedett túl. De hiába volt minden akadály, még sötétedés előtt befutottunk következp táborheylünkre, a tengerpartra. kitalálni sem lehetett volna jobbat! előttünk a tenger, homokos part, 200 m-rel pedig édesvízű vízesés, a faluban bolt, valamint ivóvíz. Egyszóval minden tökéletes, talán az Éden lehetett ennél tökéletesebb hely. El is döntöttem, ezt az estét nem a sátorban töltöm.

Egy költői nap, avagy már egy hete csak a mamára gondolok

Hiába aludtam kint a homokban, egy negyedórával lekéstem a napfelkeltét. A látvány így is gyönyörű volt, hosszú percekig csodáltam. Reggel után páran elvonultunk, hogy feltöltsük a készleteinket. Ez egy helyi panzióban sikerült is, kenyeret és vizet vételeztünk. Pedig a tulaj arca nem sok jót ígért, hajnali 8:36-kor mogorván, álomittasan csötetett elő, miután egyik vendége kérésünkre keltette fel. Kemény küzdelemben bár, de végül győzött a görög vendégszeretet. Biztos, ami biztos, azért a helyi boltot is felkerestük, itt minen más egyebet is lehetett vásárolni.

A nap hátralévő része fakultatív programokkal tel, élénk érdeklődés kísérte a búvár akció működését, de akadt aki társasjátékkal, napozással, nap elől való menekléssel, tollasozással, frizbizéssel, fényképezéssel töltötte idejét. Esti tábortűzünket megakadályozta a helyi tűzmester, így maradt a gázfőző. Alaposan ránkilyesztett egy vihar, immár másodszor került el minket hajszál híjján. Még rgondolni is rossz, mit csinált volna egy erősebb szellő a homokra telepített sátrakkal. Ezúttal is a szabad ég alatti alvást választottam, rmeélve, hogy ezúttal nem szalasztom el a napfelkeltét.

Még egy nap pihenés, avagy a semmittevés milyen fárasztó

Ezúttal nem hibáztam el. Egész csinos sorozat készült a napfelkeltéről, főleg ha figyelembe vesszük, hogy négyen is megörökítettük a látványt. A tenger jóval erősebben hullámzott, mint előző nap, a látvány is szebb volt, viszont a búvárkodásnak lőttek. Azért nem kell félteni a Pizolitot, ilyen hullámlovasokat régen látott a partszakasz. Az összes közül kiemelkedett Rokker, őt alig lehetett becsalogatni a vízbe, utána viszont már kiszedni nem lehetett. Egyébként a nap ugyanúgy telt el, mint az előző, egészen estig. Először Rokker vette észre a látóhatár szélén a villámokat, később már mindenki tapasztalhatta. Jómagam úgy döntöttem, ezt az éjszakát inkább autóban töltöm a csomagjaimmal együtt, csak a szótáramat hagytam a szabad ég alatt.

Megint úton, avagy az Olympos felé félúton

Hajnalkor már kezdtem bosszankodni, hogy miért görcsölök itt bent, amikor végre megjött az eső és kisebb megszakításokkal esett is egész délelőtt. Sok választásunk nem volt, egy szolíd pillanatban összepakoltunk, a sátrakat is csak úgy vizesen, sárosan hajtottuk össze és már indultunk is kifelé a felhők alól. A tengerpari utat választottuk, ebben az volt a jó, hogy többször is lementünk a térképről. Végül minden nehézség ellenére elértük az autópályát, a hegyi szerpentinek után a kocsiknak is nagy megkönnyebülés volt végre a sima úton haladni. Ahogy várható volt, az esti táborhely kiválasztása körül ismét veszekedés kerekedett: a csapat alapvetően két nagy pártra szakadt, a kempingben, vagy legalábbis a strandon alvók társaságára illetve a település szélén, a vadrezervátum szélén alvók pártjára. Végül az utóbbiak győztek, s miután a rezervátumot 1-2 barnamedvecsaláddal mi is szaporítottuk, meg a közeli vendéglátóipari egységeket is meglátogattuk, a csapat az időközben felébredt pár millió szúnyog között álomra hajtotta a fejét.

Egy újabb kihívás, avagy látogatás az istenek hegyén

Olympus! Ennek jegyében keltünk fel úgy fél óra késéssel, ennek később következményei lettek. Mielőtt elindultunk volna, akadt egy kis közjáték: Először nem értettem, hogy mindenki aki meglátja az ábrázatomat az vagy elkezd nevetni, vagy zavartan, vagy éppen iszonyodva fordítja félre a fejét. Aztán tükörbe néztem, és rájöttem mindenre. A szúnyogokkal töltött éjszaka nem múlt el nyomtalanul, a homlokomat pár száz csípés csúfította el, úgy néztem ki mint akit valami súlyos kór támadt meg. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a kezemen is és a lábamon is bőségesen akadt szúnyogcsípés, kész csoda, hogy nem kaptam szúnyogmérgezést! Azért Alice is pórul járt: neki a szemhéját csípte meg egy nyavalyás dög, a kontyával úgy festett mint egy szanuráj harcos.

Ezekből a jelekből már valamit gyanítanunk kellett volna, de az ember – ó mily vak tud lenni! Tizen ültünk kocsiba, hogy megközelítsük az objektumot. Prioniáig vezetett a betonút – az utolsó kilométereken gyalázatos állapotban. Ez 1100 m-rel van a tengerszint felett, a legmagasabb csúcs pedig 2917 m magas. Nem kis szintkülönbség! Vica maradt a kocsiknál, így 10:19-kor már csak kilencen vágtunk neki az emelkedőnek. Nem sokkal később Julcsi is úgy döntött, hogy nem akar visszahúzó erő lenni, sőt pár percre Alice is elhagyta csapatunkat – nagyon megharagudott magára, mert egy lefotózott negatívot tönkretett – de ő erősíteni tudott, s kisvártatva visszatért közénk.

A térkép jelölt egy menedékházat, ezt 3 és fél óra alatt értük el, és itt meg kell állnunk egy szóra. Mikor elkezdtük majszolni a kis szendvicseinket, odajött egy hölgy és érdeklődött, hogy akarunk-e fogyasztani valamit, netán szükségünk van-e valamire. Hasonlóan kedvesen közöltük, hogy igazán figyelmes, de nincs szükségünk semmire. Jó – válaszolta a hölgy – akkor távozzunk a kiépített részről! Ezt meg hallatlan toleranciánknak köszönhetően megértettük – bár nem az asztaloknál foglaltunk helyet – de hogy még a külső kutak csapjait is leszerelték és csak akkor tölthettük meg a kulacsainkat, csak akkor használhattuk volna a WC-t, ha a ház valamely egyéb – fizetős – szolgáltatását igénybe vesszük, ez már több volt, mint vérforraló! Ilyen hozzáállással 2100 méter magasan még nem találkoztunk.

Igyekeztünk túllépni az emberi bunkóság és kisstílűség eme bizonyítékán; majd indultunk tovább, az idő sürgetett. Az út nagyobbik felét már megtettük, de a java még előttünk volt – ez rögtön kiderült ahogy az út emelkedését megpillantottuk. Egy óra elteltével elhagytuk az utolsó cserjét is, innentől kezdve kősivatagban vezetett az út felfelé, néha törte meg az egyhangúságot egy-egy fűcsomó. Újabb egy óra múlva értünk a Shala nevezetű nyeregbe, 2866>méterre. Innen balra – tovább a gerincen – kb. még egy félórára volt egy csúcs, ezt már lejjebről is láttuk; ahogy átpillantottunk a sziklaperemen, felfedeztünk egy még magasabb csúcsot – a Mytikast! De az út, ami odavezetett, nagyon kitettnek tűnt, nekünk pedig az idő volt a legnagyobb ellenségünk. Szép lassan elindultunk; Rokker, Gábor előrementek, hogy megnézzék az utat, egyedül Alice nem bírt magával, ő rohant utánuk.

Mi öten – Anikó, Orsi, Zotya, Gábor és jómagam – az egyre erősödő égzengés és az időszűke miatt inkább lemondtunk a csúcsról; így öten lefelé nagyon jó tempóban haladtunk – én Anikóval elől, a többiek nem sokkal mögöttünk, de így is elkéstünk. A menedékháztól fél órára jégeső kapott el minket, a hőmérséklet kb 10 Celsius körülire esett vissza, egyszóval a hegy egy kicsit megrázta magát. Szerencsénk volt, hogy csak 20 percig tartott és komoly szelet nem hozott. Közvetlenül a ház előtt utól ért minket Gábor – egyedül! Anikó becsörtetett a biztos fedél alá, majd öt perc elteltével Gábor is követte az én hátizsákommal. Mivel egyedül nekem volt esőkabátom (?!), nekem jutott a megtisztelő feladat: előkeríteni az elcsatangoltakat. Hol a gerinc egyik, hol a másik oldalán haladtam fölfelé, közben folyamatosan üvöltöztem – válasz nélkül! Mielőtt végleg eltűntem volna egy gerinc mögött, még utoljára lekiabáltam a házhoz, ezúttal Zotya válaszolt! Gyorsan lerohantam, kiderült, hogy letértek az útról, ezért nem találkoztam velük, de ez még mindig nem magyarázza meg, hogy miért nem hallottuk egymást. Gyorsan döntöttünk, mivel két elemlámpánk volt és mindkettő nálunk volt; esőkabát is csak rajtam volt, így én maradtam a háznál, a többiek elindultak lefelé, de előbb elfogyasztottuk a maradék csokit és cerbonát.

Negyedóra múltán Rokker szószerint futott be elsőnek, ő is kabát nélkül volt, ez már megdöbbentett! Villámgyorsan elfogyasztotta az adagját és máris szaladt tovább. Újabb negyedóra: megjöttek a többiek is! Kiderült, hogy a jégeső őket a legnehezebb rész végénél kapta csak el. Mostmár mindnyájan siettünk lefelé a hegyről, s mivel a vártnál jobb tempóban haladtunk, így legalább fél órával a sötétedés beállta előtt leértünk, sőt még az első csapatot is utólértük. A kocsinál a gyors öltözést kajálás követte, majd indultunk lefelé. Olyan hideg volt, hogy a kocsiban fel kellett kapcsolni a fűtést, nagyon jól esett egy kis meleg. A megbeszélt találkozóhelyen, Paralián a templomnál találkoztunk, innen az egész csapat együtt ment ki a tengerpartra. Gyors sátorállítás után mindannyian álomba zuhantunk.

Szent István napján, avagy hogyan is ünnepeltünk mi

A reggeli kelés után a szokásos tengerparti program várta a társaságot: strandolás, kagylógyűjtés, teknőcök zargatása, stb. A helyzet csak a délutáni órákban változott: két részre oszlottunk és bevonultunk Paraliába egy kis városnézésre, ajándékok beszerzésére. Mindenki lázasan számolgatott hogyan is áll drachmával, mi az ami még belefér a keretbe. Este 10-kor értünk vissza, akkor indulhatott a másik csapat, de mivel estefelé csak ilyenkor kezdődik az igazi élet, nem maradtak le semmiről. Hogy mi se unatkozzunk, arról az időjárás gondoskodott. Már vacsora közben feltűntek az első villámok. Gyorsan felpakoltam csomagjaimat és besuvasztottam a kocsiba, ha netán valóban esne az eső ne ázzanak szét. Mivel közvetlenül lefekvés előtt még mindig csak a távolban villámlott, úgy döntöttem kinn alszom csak úgy polifoam-on, hálószákban. Hogy ne unatkozzak, arról a szúnyogok gondoskodtak. Rendkívül alattomosak voltak, alig észrevehetően közeledtek... Egy órát kibírtam, majd jó alaposan bekentem magam szukuval. Hogy segített-e volna, nem fogom megtudni soha, mert ezúttal már nem csak riogatott, meg is jött az eső. Zotyával és Attissal pillanatokon belül bevágódtunk az autóba. Nem volt túl kényelmes, Zotya nem is bírta túl soká, mikor már úgy gondolta véget ért az égi áldás, visszatért a szabad ég alá. Az ő kálváriája ezzel még nem ért véget, mert – ki hinné – az eső újfent rákezdett! Hirtelen haragjában sátrat vert, így vészelte át ezt a zavaros éjszakát.

Újra úton, avagy isten veled tengerpart

Mivel csak 100 km volt a tervezett táv, ezért kellemesen lazára vettük a figurát, délelőtt még mindenki hódolhatott kedvenc elfoglaltságának. Én speciel kagylógyűjtés után megpróbáltam teknőspáncélt keresni, de csak olyat találtam, amiben még az eredeti tulajdonos is benne volt, igaz, ebből legalább egy tucatot láttam. Délután indultunk el, az E79-es útig nem is volt különösebb probléma, de ami ezután következett, az túlment a görög lazaság fogalmán. Az útjelző táblák hiánya, s a meglevők rendszertelensége nem kis kalamajkába kevert minket. Thesszalonikiig minden rendben volt. Itt leparkoltunk, négy óránk volt városnézésre, a maradék drachmák elköltésére. Több csoportra oszlottunk, nekem Rokker, Zotya, Attis, Zsaci, Matu és Csilla jutott. Egy kis városnézés, kaja, nasi, készletek feltöltése és már indulhattunk is tovább. Innen kezdődött kálváriánk: Thesszalonikiből kitalálni, ráadásul úgy, hogy mindezt a megfelelő irányban tegyük, egy valóságos csoda. Nekünk sem sikerült. Szerencsére sikerült megfordulnunk és rákeveredtünk a körgyűrűre. Itt végre találtunk olyan kiírást, ami nekünk megfelelt, s ezt nem kis izgalmak között meg is találtuk. Egy ideig nyugodtan folytattuk utunkat, majd a már említett E79-es út következett: először ez az út fogyott el alólunk váratlanul, majd Seres városában mi szakadtunk el egymástól. Hosszas keresgélés után végül is rövid haditanács után folytattuk az utunkat. Jóval sötétedés után érkeztünk a határtól pár kilométerre levő új szálláshelyünkre, így remekül láthattuk az égen átcikázó villámokat. Úgy látszik ez a túra ennek jegyében telik el! Egy földútra kanyarodtunk le, amely egy folyó mellett a töltésen volt. Nem is mentünk túl sokat, mindenki minél hamarabb ágyba akart kerülni. Csodák csodája a vihar ezúttal megkímélt, így az éjszaka eseménytelenül telt el.

Hetedhét határon túl, avagy milyen is a balkáni vendégszeretet?

Az utolsó görögországi reggelünk jól indult, fél órával tovább aludtunk a tervezettnél, de hát a csapat smasszere – alias Verepusztai Gábor – nem simert kegyelmet, a legszebb álmaiból rugdosta fel az embereket. A túra végére kezdett kifinomulni a technikája. "Ébresztő, ébresztő!" – kántálta vigyorogva, majd megrúgdalta a sátrak merevítőródjait. Így járkált le-föl, egészen lebarnulva úgy festett, mintha a megtestesült sátán riogatna minket. A túl sokáig rideg, fagyos, csöndbe burkolózó sátrakat – valószínűleg a tulaj lakatlanság benyomását próbálta kelteni – többször is programjába iktatta, míg végül válasz nem érkezett. Az a tény, hogy a válaszoktól a tollam alatt sercegő papír is elpirult volna, láthatóan fokozta jókedvét. Mondom: az ördög volt maga

Kikeveredve a napfényre, tisztán láttuk, micsoda remek folyó mellett töltöttük az éjszakát. Szép széles sóderfolyam nézett velünk farkasszemet, errefelé nyáron ez dívik. Még jó, hogy bele nem léptünk! Akármilyen lassan készülődtünk, egyszerre azon vettük észre magunkat, hogy bent ülünk az autóban, a várjuk a vámvizsgálatot. Hát várhattuk is' Több, int két órába került, hogy bejussunk Bulgáriaába, Balkánia egyik gyöngyszemébe. Áthajtottunk egy vízzel telt mélyedésen, ezzel állítólag egycsapásra megszabadultunk minenféle kórokozótól, na és egy pár márkától, s máris száguldtunk tovább a "hirtelen sebességkorlátozás" hazáján át. Utunk a Rilai kolostor közelében haladt el, a csapatnak itt sikerült egy utolsó nagy veszekedést produkálnia. Végül két autó elindult a 60 km-es kitérőnek, egyedül Matuék maradtak lent a parkolóban. Így utólag elmondhatjuk, megérte ez a kis kitérő. Csodálatos hegykoszorú emelkedett az ékszerdobozhoz hasonlatos kolostor körül, tökéletes összhangban egymással. A belső udvar, a templom, és az alkalmazott díszítések sajátságos hangulatot árasztottak magukból. Nem tudom, a többiekhogy voltak vele, de engem kifejezetten megérintetta hely és a régmúlt szelleme, nem lepődtem volna meg, ha a gyalulatlan fapadlón csuhás menet, vagy páncélba öltözött lovag csoszog elő. A fényképezőgépeikkel mászkáló turistákat – magamat is beleértve – szinte szentségtörésnek éreztem. Miután kijöttünk a kolostorból, még futotta az időnkből egy kis uzsonnára, aztán indultunk vissza a csapat többi tagjához. Ők az időt aktyív semmittevéssel töltötték, szó mi szó, elég fáradtnak is tűntek.

A három kocsi újra hadrendbe rendeződött, majd kiadtuk a jelszót: irány Vidin! Bulgária ekkor új oldaláról mutatkozott be. Egy európainak minősített úton haladtunk, bár a helyes kifejezés inkább akadálypálya lehetett volna. Meglepőbbnél meglepőőbb helyeken találkoztunk teljesen indokolatlan sebességkorlátozásokkal. Hogy a játék még izgalmasabb legyen, arra a játékszabályokat felügyelő rendőrök gondoskodtak, ennyit még életemben nem láttam egy úton. Valószínűleg az ország legfőbb idegenforgalmi bevételét ők szállították az államkasszába. Mivel a mi kocsink haladt elől a kormánynál Attilával, aki köztudomásúlag higgadt, megfontolt ember, egy darabig elkerültük az atrocitásokat, igaz, alig haladtunk. Szegény Matu túrt, ameddig tűrhetett, de aztán elpattant a húr. Az ő felfogása gyökeresen eltért az autóúton való haladásról Attis által vallott nézetektől. Így aztán egyszercsak azon vettük észre magunkat, hogy a szerényebb második helyre szorultunk. Míg ezen morfondíroztunk, éberségünket csak kijátszották egy derékmagasságban elhelyezett táblával, így történhetett meg, hogy jobb kéz felől egy csodálkozó, integető mrendőr mellett hóztunk el. Miután nagy nehezen észrevettük, már azt is sejtettük, hogy nem stoppos volt.Nagy mázlink volt, hogy lehúzódva vártuk be, villogva, szirénázva nyomult utánunk a meseautó. Két sofőrünk nem akármilyen színészi képességekkel rendelkezett ám! Minden vádat megértettek, de mikor a "Passzport!" felszólítás elhangzott, értetlenül meredeztek egymásra és a rend éber őreire. "Passzport?" – kérdeztek vissza. "Ugye te sem érted?" – néztek egymásra. Szerintem még egymással is elhitették, hogy egy szót sem ért a másik. Teljesítményüket értékelték a zsaruk is, pecsét helyett márkában leróható büntetést kaptak. Hogy ez milyen jó csere volt, csak később tudtuk meg. Elég az hozzá, hogy a két autó végre folytathatta útját azt találgatva vajon milyen messze járhatnak már Matuék. Hát közelebb, mint gondoltuk. Egyszer csak egy rém ismerős Fiat jött velünk szembe utánfutóval! Kiderült, hogy az igazságszolgáltatás vaskeze őket is megszorongatta, de ők "csak" pecsétet kaptak a passzport-ba. Ezek után Szófia külkerületében elkergettünk pár száz ablakmosó mezítlábas parasztgyereket, csaknem elsuhantunk egy rozsdás, kopott Vidin jobbra feliratú tábla mellett – a tábla mérete egyébként vetekedett a számháborúkban használatos lapocskákkal. A táj egyébként helyenként egész kielégítő volt, az erre érzékeny lelkületű emberekben bizonyosan mély nyomokat hagytak a csodás hegyek és a szédítő mélységeken átívelő viaduktok.

Véget ér a nagy kaland, avagy mindenhol jó, de a legjobb nem a Balkánon!

Eljött hát az utolsó felvonás, az éjfél Vidinben ért minket, lelkesen bolyongtunk össze-vissza, nyomát sem találtuk az átkelőnek. Aranyos epizód volt, mikor Zotya egy szakadt bulgár srácot az "Excuse me, Sir" megszólítással illetett. Egyébként az emberek meglepően segítőkészek voltak, ez mindenképpen kellemes meglepetés volt. Útmutatásuk alapján rövidesen egy rakás kamionos és maffiózó között találtuk magunkat. Üzletük lényege az volt, hogy az első komp csak reggel ötkor indul, de ők – természetesen márkáért – elintézik, hogy feketén átvigyenek minket. Rövid alkudozás és vita után Verespusztai G. – szerintem helyesen – úgy döntött inkább egy kis kitérő Jugoszlávia felé, de nem indulunk neki a bizonytalannak. Az utolsó 60 kilóméterünk viszonylag simán zajlott le, akadályok csak az átkelőknél adódtak. Először is egy pár kiskatona lézengett csak ide-oda és igyekeztek úgy tenni, mintha mi ott sem lennénk. Szerencsére jött egy rutinos öreg róka, így pillanatok alatt riadót fújt, beindult a gépezet. Természetesen Matu útlevele fennakadt a rostán, neki egy kicsit drágább volt a gyorshajtás, mint nekünk. A jugók nem sokat vacakoltak, így máris indulhattunk Vaskapu felé. A társaság már kezdett kornyadozni, nálunk Attis nyomta a gázpedált, jómagam pedig igyekeztem eltalálni a helyes irányt. A szerbek – a térségben egyedüliként – elég kulturáltan oldották meg a táblákat, így teljese simán értünk a román határhoz. A szokásos procedúrák után beléptünk Románia területére, egy végeláthatatlan szerpentínen folytattuk az utunkat. Itt nekem is volt egy-két rossz percem, de Attila könyöke mindig jókor érkezett bordáim közé és ő is mindig felébredt, amikor túl nagyot bólintott. Egyre sűrűbben álltunk meg, kész rejtély hogy Csilla és B. Gábor hogyan bírták a kocsikban egyedüliként ébren.

A hajnal első sugarai megváltásként értek el minket. Attisnak volt még egy kis "ügye": háromszori felszólítás ellenére sem vette be a kanyart jobbra, pedig még válaszolt is, sőt az indexet is kirakta, csak a kormánykerék elforgatása haladta meg képességeit, vagy a szemben lévő "behajtani tilos" tábla gyakorolt rá ilyen hatást. Mindegy, megúsztuk. Aradtól kicsit féltem, navigációs szempontból a városok mindig is rossz hatással voltak rám. Egyetlen bizonytalankodástól eltekintve azonban ráálltunk a helyes útra és száguldottunk tovább Magyarország felé a zuhogó esőben...

© Geschitz Zoltán

Résztvevõk:

Bagi Attila
Balázs Gábor
Dobó Barna
Geschitz Zoltán
Kovács Júlia

Matusinka Krisztián
Pépp Csilla
Ruttkai Alice
Seres Anikó
Sorecz Éva
Szabó Bors

Szabó Zoltán
Szendrői Zsolt
Tusz Károly
Varsányi Zoltán
Verespusztai Gábor

Utolsó módosítás: 2004.12.30.